Sziasztok, Arassea vagyok. Ez az oldal az egyik Gyűrűk Urás fanfiction-ömhöz készült. A sztorit folytatásokban olvashatjátok. Legolasról, a Bakacsin-erdő hercegéről és barátairól szól.
Mivel elég kezdő író vagyok, jó lenne, ha néha írnátok nekem kritikákat, hadd tanuljak belőlük.
Köszönöm előre is: Arassea

Íme, az első fejezet.

                                                                      Új barátok

Ketten baktattak a Fangorn erdő sötétjében. Egy hatalmas, faszerű alak, kinek hangja olyan akár a mennydörgés, és egy szinte gyerek méretű lány. Halk hangjukat majdhogynem elnyelte a lombsusogás. Olyan dolgokról beszélgettek, amik talán egy jobb, élhetőbb jövő felé tereli őket. A kislány beszélt először:
 - Tudod, Szilszakáll, én már régóta sejtettem, hogy változások lesznek. Azt beszélik a vándorok, hogy Gondorban új királyt koronáztak, és hogy ezentúl jobb és szebb lesz minden. De ebben én nem igazán hiszek. Ha így lenne, akkor már rég nem kéne harcoljunk az orkok, trollok, és más efféle szerzetek ellen. Könnyebb élet? Ugyan már! Nyomor, harc, küzdés az életben maradásért. Ez vár ránk.
 - Ne légy ilyen borúsan látó, Édipofi-válaszolt neki Szilszakáll-a király majd segít. Neked, Arimernek, Elternek és mindenkinek. A király nagy úr!
 - Ismered talán?
 - Igen, nagyon is jól. Eddig Arathorn fia, Aragornnak nevezte aki jól ismerte. Mint például Arimer. Jut is eszembe, ő hol van?
 - Őrködik. Vagy orkodik, ahogy mi mondjuk.
 - És Elter?
 - Tűzifát gyűjt. De tudod mit? Beszélgessünk vidámabb dolgokról inkább!
Így mentek végig a Fangornon.

 Legolas és Gimli csendben közelítették meg az erdőt. Mióta elváltak barátaiktól Vasudvardban, nem szólt, nem beszélt egyikőjük sem. Egymás mellett sétáltak, de gondolataik egészen máshol időztek. Legolas elméje épp a Fangorn, vagyis Ent erdő titkait kutatta, miközben élvezte a hűvös szelet, az erdő illatát, az érintetlen természet látványát. Gimli, vele ellentétben borúsan nézte a veszedelmes, kiszámíthatatlan és szemmel láthatóan ősöreg erdőt.
 - Nem tetszik ez nekem, Legolas-adott hangot kételyeinek-olyan öreg, hogy hozzá képest még te is csak éretlen kamasz vagy. Pedig te már megértél egypár lombhullást, nem igaz, barátom?
 - De igaz-mosolyodott el a tünde-de az is igaz, hogy ebben az erdőben semmi sem gonosz, a fák szívében csak harag van, és düh.
 - Nekem akkor se tetszik-mondta Gimli.
 - Ugyan már Gimli! Ez az erdő csodálatos, csak gyakorlott szemmel kell nézni. Drága törpöm, a te szemed a hegyekhez van szokva, ezért nem látod benne a szép emlékeket. A legelső facsemete kicsinyke hajtását, az első tavaszt, az érlelő nyarakat, a színpompás őszöket, és végül a lelombozó teleket. De én erdőtünde vagyok, nekem ez olyan csodálatos, mint számodra egy szépen megfaragott kődarab, mint egy hatalmas barlangterem, amiben vésők, csákányok koppannak... Nekem ez olyan, mint a lét, mint a levegő egy fuldoklónak, mint egy korty mézédes nektár az éhezőnek, mint az élet!
Így beszélt Legolas, mialatt az erdő felé meneteltek. Lassanként sikerült feltámasztania Gimli kedvét is, így hát vidáman ballagtak.

Arimer, a tünde-lány halkan egy nyilat tett az íjára. A közelben ólálkodó ork-csapatot figyelte már órák óta. Sokan voltak, talán harmincan is, de ez csöppet sem zavarta a bátor tünde-íjászt. Megfeszítette az íjat, és óvatosan egy tölgyfa árnyékába osont. Az ork őrszem semmit sem vett észre ügyködéséből, talán azért, mert nem volt épp fajtája legéberebbje, de leginkább, mert Arimer halk volt, mint minden tünde, léptének neszét még a legélesebb fülű harcosok sem hallották meg. Fegyverei is leginkább a szabad erdőtündékére hasonlított. Íj, a puzdrájában nyilak, és egy hosszú kés az övén. Halkan, puhán lépkedett, majd egyszer csak húrpendülés hallatszott, és az ork holtan esett össze. Társai rögtön odarohantak, de mire rájöttek, honnan adthatták le a lövést, Arimer már árkon-bokron túl járt. Futott vissza a táborhelyül szolgáló barlangjukhoz, ahol ott találta Eltert, a tehetséges varázslótanoncot.
 - Barát vagy ellenség?-kérdezte Elter.
 - Barát-felelt Arimer.
 - Kinek a barátja?
 - A barátok barátja.
Ez volt hármuk titkos jelszava. Ismerte ezt Elter, Édipofi, Arimer, de még Szilszakáll is. Miután elmondta a jelszót, Arimer nekiállt összeszedni kevéske kis edényüket. A főzés általában Édipofi dolga volt, aki (mint azt a nevéből is sejthetjük) hobbit létére kiválóan főzött. Ő azonban már kora hajnalban elment Szilszakállal, ahogy ő mondta megnézni Vasudvardot, a pusztulásból lett csodát. Azóta nem látták, de tudták, ha baj van, Édipofi jelezni fogja. Volt ugyanis a jelszavukon kivül még egy titkos jelük: ha valaki bajban volt, elkezdett vonyítani, akár a farkas, és a többi kettőnek nyomban ott kell hagynia csapot-papot, és rohanni a bajbajutotthoz. Míg a tünde-lány pakolt, Elter csöndesen beszélt, csak úgy magának, vagy a külvilágnak, de mivel jött-ment, Arimer nem igazán hallotta minden szavát.
 - ...és akkor majd meglátod!-fejezte be Elter hosszú szónoklatát.
 - Igen, Elter, valóban meg szeretném már látni az összegyűjtött tűzifát-mondta neki Arimer.
 - Tessék?-riadt fel a varázsló-Ja, a fa. Máris indulok.
Ekkor panaszos vonyítás hasított a levegőbe, valahonnan az erdő déli széléről. Arimer és Elter összenéztek, majd el kezdtek rohanni. Mint mindig, a tünde-lány ért oda hamarabb, és már íját is felajzotta, mire Elter kifáradva és lihegve odaért. Arimer egy szemvillanással felmérte a terepet, és mindent megértett. Édipofi ájultan a földön, mellette Szilszakáll, velük szemben két idegen: egy törp, és egy tünde. A törpnél balta, vele szemben Elter kivont karddal. A tündénél íj, nyilát épp rá szegezi. Arimer is az ismeretlen tünde felé fordította íját. Így álltak, szemtől-szembe, két tünde, egymás szemébe nézve. Elter megszólalt:
 - Kik vagytok?
 - A nevem Glóin fia Gimli a Magányos-hegységből-válaszolta a törp.
 - Békével jötettek?
 - A legnagyobb békével, amivel csak teremtmény jöhet. Nem igaz?-nézett társára.
 - De igaz-szólalt meg az ismeretlen tünde csengő hangon-az én nevem Zöldlombfi Legolas, a Bakacsin-erdei Thranduilnak, az erdőtündék királyának vagyok a fia.
 - Mi bizonyítja békés szándékotokat?-kérdezte Arimer Legolastól.
Még mielőtt Legolas felelhetett volna, Édipofi váratlanul magához tért.
 - Hol vagyok?-kérdezte.
 - Biztos helyen, aprónép-mondta Szilszakáll-és te is légy nyugodt-fordult Arimer felé-a törp és a tünde békés szándékkal jöttek. A minap talákoztam velük Vasudvardon. Tudod, Aragorn személyes jóbarátai, A Gyűrű-szövetség egykori tagjai.
 - Rendben Fangorn, meggyőztél. Csak annyit árulj még el, hogy mi történt Édipofival.
 - Ó, hát csak a szokásos. Lepottyant az ágaimról, ahogy szokott.
 - Akkor minden renben.
 - Nem, egyáltalán nincs minden rendben!-kiáltott Elter-nem tettük fel nekik a kérdést!
Arimer lemondóan sóhajtott, majd bólintott.
 - Tehát-köszörülte meg a torkát Elter-barát vagy ellenség?
 - Barát-vágta rá Gimli és Legolas kórusban.
 - Kinek a barátja?
 - A MI barátaink-válaszolt Arimer helyettük, majd kedvesen rájuk mosolygott.