FIGYELEM!!!
Elköltöztem a http://www.fangorn-forest.eoldal.hu/-ra!!!! Aki kíváncsi rám, ott megnézheti az új oldalam!
Üdv:Arassea
2012. május 30., szerda
2012. március 28., szerda
Szép napot mindenkinek! Itt van a következő fejezet, egyenesen a Fangorn-erdőből, csak nektek! ;)
Ez igazából egy elbeszélés-féleség, Arimer fogja elmodani, hogy hogyan...na, de majd meglátjátok, ha elolvassátok!
Jó olvasást!
Arassea
Vallomás
Legolas leült a selymes fűbe, és maga mellé húzta Arimert is.
- Tehát? - kérdezte. Arimer rávetette csillogó szemének sugarát, és egy sóhajtással belekezdett.
- Egy gyönyörű, tavaszi napon találkoztam vele először. Mikor megláttam, már akkor tudtam, hogy ki is ő. Éppen egy csapat lórieni tündével kóborolt, én pedig az erdőt jártam lakhelyet keresve. Akkoriban még sem Eltert, sem Édipofit nem ismertem, sőt, egyet sem a fajtársaim közül. Fangorn nevelt, már amennyire egy tündét lehet nevelni, ő tanított meg mindenre, amit csak tudok. Persze, azért nem mindenre. Addig még csak bele sem gondoltam, hogy rajtam kívül más is élhet errefelé a fajtámból, és úgy gondoltam, én örökké az Ent-erdőben fogok élni. Ám akkor találkoztam Haldírral. A Közös nyelven szóltam hozzá, de ő nem tudott, csak sindarinul. Hirtelen visszatértek az emlékezetembe azok, amikre már nem is emlékeztem...Egy gyönyörű erdő, flet-ek, amiken nyüzsögnek a fajtársaim, egy név; Galadriel, kit egykor talán anyámnak szólítottam...De korábbi emléképek is bevillantak. Gyerekkorom hajnaláról, mikor még a tengeren is túl éltünk a szüleimmel...Egy hatalmas erdőtűz, mely mindent elpusztított...És a szürke hajó, melyen ketten utazunk... Gyönyörű napokat töltöttem együtt vele, de aztán jött az elválás perce. Nem volt olyan könnyű, mint hittem. Végülis sehogyse ment, de akkor felajánlotta, hogy elvisz Lórienbe. El is indultunk együtt, harmadnapra odaértünk. Csodás volt az egész. Együtt bejártuk egész Lórient, Haldír elénekelt sok dalt, Beren-ét, Nimrodel-ét, és én is elénekeltem neki sok Fangorn-beli éneket.
- És mi volt a baj?
- Hát az, hogy még a tündék között is lesújthat egy rettenetes betegség; a féltékenység kínja. Volt ott egy leány, Fatina-nak hívták; sosem nézte jó szemmel, ha Haldírral jártam az erdőt, vagy ha énekeltem neki; de még azt sem volt képes elviselni, ha csak ránéztem Haldírra.
- Ez érthető - szólt Legolas.
- Hogy érted hogy érthető?
- Ha én szeretnék valakit, de az mással lenne együtt, én is féltékeny lennék.
- Nem tudom elképzelni rólad - nevetett Arimer, de aztán rögtön folytatta a történetet - Fatina nem értette meg, hogy az, ami köztünk van, nem azt jelenti, hogy...szóval mi nem...
- Mit nem? Nem szeretitek egymást?
- De!
- Nem ismeritek egymást?
- De!
- Hát akkor? Nem ő a párod?
Arimer arcán az értetlenség látszott feltűnni, amit egy idő után felváltott a megvilágosodás szikrája, majd végül a megkönnyebbülés.
- Legolas - mondta mosollyal az ajkain - Haldír...Haldír az én testvérem!
Ez igazából egy elbeszélés-féleség, Arimer fogja elmodani, hogy hogyan...na, de majd meglátjátok, ha elolvassátok!
Jó olvasást!
Arassea
Vallomás
Legolas leült a selymes fűbe, és maga mellé húzta Arimert is.
- Tehát? - kérdezte. Arimer rávetette csillogó szemének sugarát, és egy sóhajtással belekezdett.
- Egy gyönyörű, tavaszi napon találkoztam vele először. Mikor megláttam, már akkor tudtam, hogy ki is ő. Éppen egy csapat lórieni tündével kóborolt, én pedig az erdőt jártam lakhelyet keresve. Akkoriban még sem Eltert, sem Édipofit nem ismertem, sőt, egyet sem a fajtársaim közül. Fangorn nevelt, már amennyire egy tündét lehet nevelni, ő tanított meg mindenre, amit csak tudok. Persze, azért nem mindenre. Addig még csak bele sem gondoltam, hogy rajtam kívül más is élhet errefelé a fajtámból, és úgy gondoltam, én örökké az Ent-erdőben fogok élni. Ám akkor találkoztam Haldírral. A Közös nyelven szóltam hozzá, de ő nem tudott, csak sindarinul. Hirtelen visszatértek az emlékezetembe azok, amikre már nem is emlékeztem...Egy gyönyörű erdő, flet-ek, amiken nyüzsögnek a fajtársaim, egy név; Galadriel, kit egykor talán anyámnak szólítottam...De korábbi emléképek is bevillantak. Gyerekkorom hajnaláról, mikor még a tengeren is túl éltünk a szüleimmel...Egy hatalmas erdőtűz, mely mindent elpusztított...És a szürke hajó, melyen ketten utazunk... Gyönyörű napokat töltöttem együtt vele, de aztán jött az elválás perce. Nem volt olyan könnyű, mint hittem. Végülis sehogyse ment, de akkor felajánlotta, hogy elvisz Lórienbe. El is indultunk együtt, harmadnapra odaértünk. Csodás volt az egész. Együtt bejártuk egész Lórient, Haldír elénekelt sok dalt, Beren-ét, Nimrodel-ét, és én is elénekeltem neki sok Fangorn-beli éneket.
- És mi volt a baj?
- Hát az, hogy még a tündék között is lesújthat egy rettenetes betegség; a féltékenység kínja. Volt ott egy leány, Fatina-nak hívták; sosem nézte jó szemmel, ha Haldírral jártam az erdőt, vagy ha énekeltem neki; de még azt sem volt képes elviselni, ha csak ránéztem Haldírra.
- Ez érthető - szólt Legolas.
- Hogy érted hogy érthető?
- Ha én szeretnék valakit, de az mással lenne együtt, én is féltékeny lennék.
- Nem tudom elképzelni rólad - nevetett Arimer, de aztán rögtön folytatta a történetet - Fatina nem értette meg, hogy az, ami köztünk van, nem azt jelenti, hogy...szóval mi nem...
- Mit nem? Nem szeretitek egymást?
- De!
- Nem ismeritek egymást?
- De!
- Hát akkor? Nem ő a párod?
Arimer arcán az értetlenség látszott feltűnni, amit egy idő után felváltott a megvilágosodás szikrája, majd végül a megkönnyebbülés.
- Legolas - mondta mosollyal az ajkain - Haldír...Haldír az én testvérem!
2012. március 16., péntek
Sziasztok! Egy kis szünet után itt van az 5. fejezet. Címet még nem találtam neki, de ha van bármi ötletetek, írjátok meg nyugodtan! Szívesen vennék pár kritikát is, tekintettel arra, hogy még kezdő vagyok. Na jó, nem untatlak titeket tovább, jó olvasást kívánok!
Arassea
Mikor a barlanghoz értek, csak akkor nyugodtak meg teljesen. Arimer nekiállt, hogy rendbe rakja mindnyájukat, hisz finoman szólva is megviseltek voltak. Elternek volt még jópár inge és nadrágja is, ezekből válogatott ki két rendet, egyet Elternek, egyet pedig Legolasnak. Hirtelen megdermedt, és elkezdett hangosan nevetni.
- Mi baj van? - kérdezte tőle Gimli.
- Semmi, csak elképzeltem, hogy milyen ruhát adhatok rád. Elteré nagyon nagy lenne, Édipofié meg... - nem tudta befejezni, mert újra erőt vett rajta a féktelen kacagás. A többiek boldogan hallgatták a csengő tünde-hangot, ami még most is képes volt jobb kedvre deríteni őket, ám Arimer is rövidesen elkomorodott, mikor ránézett Legolas vállára.
- Te jó ég! - kiáltott fel - Ez napfénynél sokkal csúnyább, mint amilyennek láttam! Feküdj le az ágyra, de most rögtön!
- Az enyémre? - kérdezte Elter.
- Nem. Az enyémre - válaszolta Arimer, és odahúzta Legolast a saját ágyára, amit eddig észre sem vettek, hisz a falba volt vájva. A tünde-lány elővette a bográcsot, és odahívta magához Édipofit és Gimlit.
- Figyeljetek - mondta nekik suttogva - el kell mennetek a folyóhoz vizet hozni. A Limjód-hoz - mondta Édipofinak - athelas-főzetet fogok készíteni - tette még hozzá.
- Athelas-od van? - kérdezte Gimli - Vagy hozzunk azt is?
- Van, van, de a vízzel siessetek. Legolas bármennyire is azt állítja, hogy jól van, nemsokára beüt nála a sebláz. És akkor a Valák összes jóakaratára szüksége lesz, hogy túlélje. Siessetek!
Ezzel Édipofi és Gimli elmentek, Arimer pedig a beteghez fordult, ám ott találta maga előtt Eltert. Megpróbálta kikerülni, de ez nem sikerült.
- Engedj - suttogta - légy szíves. Erre a varázsló végre elengedte, és ő odalépett Legolashoz.
- Le kell vedd az ingedet - súgta neki. Legolas ránézett. Kicsit furcsának találta a kérést, de azért igyekezett teljesíteni. Felegyenesedett, de az éles fájdalom belehasított a vállába, és visszahanyatlott az ágyra. Arimer ezt látva felsóhajtott, és maga vette kézbe a dolgokat. Felhajtotta a takarót, és megfogta az ing alját, majd lassan lehúzta Legolasról. A tünde beleborzongott az érintésébe, de nem csak azért, mert Arimer keze száraz volt, és kellemesen hűsítő, hanem a láztól is. A sebet látva Arimer felszisszent.Nem olyan mély mint gondolta, de csúnya, és el fog fertőződni, ha nem kezeli időben. Mit tehet? Finoman hozzáért a seb széléhez. Legolasnak láthatóan jólesett, a lány keze hűs volt, ő pedig lázas. Ekkor, bármennyire is igyekezett, eszméletét vesztette. Lázálma volt, gyönyörű álma. Egy hatalmas erdőben volt valakivel, akit nagyon szeretett, de nem tudta, ki is ő valójában.
- Le melin (Szeretlek.) - suttogta neki a lány - gyere ide, kedves!
Legolas odament hát, és megfogta a kezét, maga felé fordította, hogy megnézze az arcát, de a látomás hirtelen eltűnt, és ő úgy érezte zuhan, zuhan, és egyre csak zuhan...
Arimer nagyon megijedt, mikor látta, hogy Legolas eszméletét veszti. Bekövetkezett hát, amire várt. Beállt a sebláz. Innen már csak ő maga térhet vissza, ha akar. De Arimer mindent megtesz érte, amit csak lehet. Lenne már itt a víz!
- Itt a víz! - kiáltotta Gimli, de amikor meglátta a tünde-lány falfehér arcát, rájött, hogy óriási a baj. Gyorsan letette a bográcsot az asztalra, és odament Arimerhez.
- Mióta? - kérdezte.
- Csupán pár perce - a lány hangja halk volt, és erőtlen - azóta hánykolódik, és én...én már...azt hittem, sosem értek ide! - ezzel Arimer odafutott az asztalhoz, és tüzet gyújtott. Feltette a bográcsot, és mikor a víz már forrt, odatette a Legolas ágya mellett álló kisasztalra, majd belemorzsolt egy levél athelas-t. Odatérdelt a tünde mellé, és a fülébe súgta:
- Zöldlombfi Legolas, ki Thranduilnak, az erdőtündék királyának a fia, hallgasd meg szavamat! Lépj vissza a sötétség kapuján az életbe! Gyere vissza! Még nem jött el az az idő, mikor lélegzeted megszakadna! Még van miért élj! Még van ki szeret, még van ki vár! Gyere vissza, Zöldlombfi Legolas, gyere vissza, vár rád ki szeret!
Arimer hangját már lassacskán nem hallották, csak úgy, mintha távolról szólítaná Legolast, arca egyre inkább fehér lett, de pár perccel később már megnyugodott ő is, Legolas sem hánykolódott, meztelen mellkasa békésen emelkedett és süllyedt a takaró alatt. Arimer felemlte fejét, egyenesen Gimlire nézve azzal a csillogó szemével, és felsóhajtott.
- Visszatért - jelentette ki végül. A törp mellélépett, és felsegítette, majd megszorította a kezét.
- Köszönöm neked, te csodálatos leány! Köszönöm, hogy életben tartottad őt, ki szívemnek legkedvesebb. A legjobb barátom! Köszönöm! - mondta hálásan Gimli.
Arimer elmosolyogta magát, és egy darab tiszta ruhát mártott az athelas-főzetbe. Gyakorlott mozdulatokkal kimosta a sebet, és bekötözte, majd elővett egy tiszta inget. Mikor visszafordult Legolashoz, az már ébren volt, és őt nézte. Magára vette a ruháit.
- Csodálatos álmom volt - mondta közben csengő hangon-egy erdőben jártam. Volt ott velem valaki, akit szeretek, de nem tudtam, ki. Mielőtt kideríthettem volna, eltűnt. Aztán csak estem lefelé, de a te hangodat hallottam, és úgy éreztem, még dolgom van itt.
- Visszahívtalak. Szerintem még van miért élj.
- Gimli hol van?
- Itt vagyok - mondta Gimli.
- Jó. Kimennétek egy percre? Igen, ti itt, mindannyian. Ne értsétek félre, de egyedül kell ezt végiggondolnom. Vagy...inkább megyek én!
- Még nem kéne ilyen állapotban elmenned bárhová - jegyezte meg Arimer.
- Akkor gyere velem - kérte Legolas különös mosollyal.
- Azt már nem! - csattant fel Elter - Nem mész sehová!
- Miért is ne? - kérdezte Arimer - Úgyis beszélni szeretnék Legolasszal.
- És ha szabad tudnom, miről? - Elter kezdett dühbe gurulni.
- Ez csak ránk tartozik - mondta Arimer, és Legolasba karolva kiment a barlangból. Odakint egymásra néztek, és elkezdtek futni át a napfényes erdőn. Mikor megálltak, egy folyó partján álltak.
- Ez a Limjód - mondta Arimer - ennek a vize gyógyított meg.
- És a te kezed - tette hozzá Legolas mosolyogva - és ezt szeretném megköszönni - mondta, és egy aprócska tárgyat húzott elő a lórieni köpenyéből, hisz újra azt viselte.
- Add ide a kezed! - kérte Arimert. A lány vonakodva így tett, és legnagyobb zavarára Legolas megcsókolta a kezét, és egy aprócska virágot, egy sárga elanort tett bele.
- Legolas! Hisz ez gyönyörű! Akárcsak Lórienben! Köszönöm!
- Én csak ennyit adhatok. Dicsőíthetem a kezet, mely meggyógyított, és emléket adhatok, de emlékezni már neked kell. A betegségedre a legjobb gyógyír az emlékezés. Mert nem csak én vagyok beteg, Arimer, hanem te is. Csakhogy a te betegségedre más a gyógyszer. Neked emlék kell, hogy emlékezz arra, mi egyszer volt, és arra, akit egyszer szerettél.
- Haldír - suttogta Arimer könnyes szemmel - Haldír.
Figyelem! A tünde nyelvű szavak és kifejezések forrása: http://www.parf-en-ereglass.hu/ .
Arassea
Mikor a barlanghoz értek, csak akkor nyugodtak meg teljesen. Arimer nekiállt, hogy rendbe rakja mindnyájukat, hisz finoman szólva is megviseltek voltak. Elternek volt még jópár inge és nadrágja is, ezekből válogatott ki két rendet, egyet Elternek, egyet pedig Legolasnak. Hirtelen megdermedt, és elkezdett hangosan nevetni.
- Mi baj van? - kérdezte tőle Gimli.
- Semmi, csak elképzeltem, hogy milyen ruhát adhatok rád. Elteré nagyon nagy lenne, Édipofié meg... - nem tudta befejezni, mert újra erőt vett rajta a féktelen kacagás. A többiek boldogan hallgatták a csengő tünde-hangot, ami még most is képes volt jobb kedvre deríteni őket, ám Arimer is rövidesen elkomorodott, mikor ránézett Legolas vállára.
- Te jó ég! - kiáltott fel - Ez napfénynél sokkal csúnyább, mint amilyennek láttam! Feküdj le az ágyra, de most rögtön!
- Az enyémre? - kérdezte Elter.
- Nem. Az enyémre - válaszolta Arimer, és odahúzta Legolast a saját ágyára, amit eddig észre sem vettek, hisz a falba volt vájva. A tünde-lány elővette a bográcsot, és odahívta magához Édipofit és Gimlit.
- Figyeljetek - mondta nekik suttogva - el kell mennetek a folyóhoz vizet hozni. A Limjód-hoz - mondta Édipofinak - athelas-főzetet fogok készíteni - tette még hozzá.
- Athelas-od van? - kérdezte Gimli - Vagy hozzunk azt is?
- Van, van, de a vízzel siessetek. Legolas bármennyire is azt állítja, hogy jól van, nemsokára beüt nála a sebláz. És akkor a Valák összes jóakaratára szüksége lesz, hogy túlélje. Siessetek!
Ezzel Édipofi és Gimli elmentek, Arimer pedig a beteghez fordult, ám ott találta maga előtt Eltert. Megpróbálta kikerülni, de ez nem sikerült.
- Engedj - suttogta - légy szíves. Erre a varázsló végre elengedte, és ő odalépett Legolashoz.
- Le kell vedd az ingedet - súgta neki. Legolas ránézett. Kicsit furcsának találta a kérést, de azért igyekezett teljesíteni. Felegyenesedett, de az éles fájdalom belehasított a vállába, és visszahanyatlott az ágyra. Arimer ezt látva felsóhajtott, és maga vette kézbe a dolgokat. Felhajtotta a takarót, és megfogta az ing alját, majd lassan lehúzta Legolasról. A tünde beleborzongott az érintésébe, de nem csak azért, mert Arimer keze száraz volt, és kellemesen hűsítő, hanem a láztól is. A sebet látva Arimer felszisszent.Nem olyan mély mint gondolta, de csúnya, és el fog fertőződni, ha nem kezeli időben. Mit tehet? Finoman hozzáért a seb széléhez. Legolasnak láthatóan jólesett, a lány keze hűs volt, ő pedig lázas. Ekkor, bármennyire is igyekezett, eszméletét vesztette. Lázálma volt, gyönyörű álma. Egy hatalmas erdőben volt valakivel, akit nagyon szeretett, de nem tudta, ki is ő valójában.
- Le melin (Szeretlek.) - suttogta neki a lány - gyere ide, kedves!
Legolas odament hát, és megfogta a kezét, maga felé fordította, hogy megnézze az arcát, de a látomás hirtelen eltűnt, és ő úgy érezte zuhan, zuhan, és egyre csak zuhan...
Arimer nagyon megijedt, mikor látta, hogy Legolas eszméletét veszti. Bekövetkezett hát, amire várt. Beállt a sebláz. Innen már csak ő maga térhet vissza, ha akar. De Arimer mindent megtesz érte, amit csak lehet. Lenne már itt a víz!
- Itt a víz! - kiáltotta Gimli, de amikor meglátta a tünde-lány falfehér arcát, rájött, hogy óriási a baj. Gyorsan letette a bográcsot az asztalra, és odament Arimerhez.
- Mióta? - kérdezte.
- Csupán pár perce - a lány hangja halk volt, és erőtlen - azóta hánykolódik, és én...én már...azt hittem, sosem értek ide! - ezzel Arimer odafutott az asztalhoz, és tüzet gyújtott. Feltette a bográcsot, és mikor a víz már forrt, odatette a Legolas ágya mellett álló kisasztalra, majd belemorzsolt egy levél athelas-t. Odatérdelt a tünde mellé, és a fülébe súgta:
- Zöldlombfi Legolas, ki Thranduilnak, az erdőtündék királyának a fia, hallgasd meg szavamat! Lépj vissza a sötétség kapuján az életbe! Gyere vissza! Még nem jött el az az idő, mikor lélegzeted megszakadna! Még van miért élj! Még van ki szeret, még van ki vár! Gyere vissza, Zöldlombfi Legolas, gyere vissza, vár rád ki szeret!
Arimer hangját már lassacskán nem hallották, csak úgy, mintha távolról szólítaná Legolast, arca egyre inkább fehér lett, de pár perccel később már megnyugodott ő is, Legolas sem hánykolódott, meztelen mellkasa békésen emelkedett és süllyedt a takaró alatt. Arimer felemlte fejét, egyenesen Gimlire nézve azzal a csillogó szemével, és felsóhajtott.
- Visszatért - jelentette ki végül. A törp mellélépett, és felsegítette, majd megszorította a kezét.
- Köszönöm neked, te csodálatos leány! Köszönöm, hogy életben tartottad őt, ki szívemnek legkedvesebb. A legjobb barátom! Köszönöm! - mondta hálásan Gimli.
Arimer elmosolyogta magát, és egy darab tiszta ruhát mártott az athelas-főzetbe. Gyakorlott mozdulatokkal kimosta a sebet, és bekötözte, majd elővett egy tiszta inget. Mikor visszafordult Legolashoz, az már ébren volt, és őt nézte. Magára vette a ruháit.
- Csodálatos álmom volt - mondta közben csengő hangon-egy erdőben jártam. Volt ott velem valaki, akit szeretek, de nem tudtam, ki. Mielőtt kideríthettem volna, eltűnt. Aztán csak estem lefelé, de a te hangodat hallottam, és úgy éreztem, még dolgom van itt.
- Visszahívtalak. Szerintem még van miért élj.
- Gimli hol van?
- Itt vagyok - mondta Gimli.
- Jó. Kimennétek egy percre? Igen, ti itt, mindannyian. Ne értsétek félre, de egyedül kell ezt végiggondolnom. Vagy...inkább megyek én!
- Még nem kéne ilyen állapotban elmenned bárhová - jegyezte meg Arimer.
- Akkor gyere velem - kérte Legolas különös mosollyal.
- Azt már nem! - csattant fel Elter - Nem mész sehová!
- Miért is ne? - kérdezte Arimer - Úgyis beszélni szeretnék Legolasszal.
- És ha szabad tudnom, miről? - Elter kezdett dühbe gurulni.
- Ez csak ránk tartozik - mondta Arimer, és Legolasba karolva kiment a barlangból. Odakint egymásra néztek, és elkezdtek futni át a napfényes erdőn. Mikor megálltak, egy folyó partján álltak.
- Ez a Limjód - mondta Arimer - ennek a vize gyógyított meg.
- És a te kezed - tette hozzá Legolas mosolyogva - és ezt szeretném megköszönni - mondta, és egy aprócska tárgyat húzott elő a lórieni köpenyéből, hisz újra azt viselte.
- Add ide a kezed! - kérte Arimert. A lány vonakodva így tett, és legnagyobb zavarára Legolas megcsókolta a kezét, és egy aprócska virágot, egy sárga elanort tett bele.
- Legolas! Hisz ez gyönyörű! Akárcsak Lórienben! Köszönöm!
- Én csak ennyit adhatok. Dicsőíthetem a kezet, mely meggyógyított, és emléket adhatok, de emlékezni már neked kell. A betegségedre a legjobb gyógyír az emlékezés. Mert nem csak én vagyok beteg, Arimer, hanem te is. Csakhogy a te betegségedre más a gyógyszer. Neked emlék kell, hogy emlékezz arra, mi egyszer volt, és arra, akit egyszer szerettél.
- Haldír - suttogta Arimer könnyes szemmel - Haldír.
Figyelem! A tünde nyelvű szavak és kifejezések forrása: http://www.parf-en-ereglass.hu/ .
2012. március 8., csütörtök
Sziasztok! Felraktam a 4. fejezetet is, örülnék ha, elolvasnátok! Ha megvan, dobjatok meg pár kritikával, legyetek szívesen! Köszi: Arassea :)
Legolas egy pillanatig habozott, majd ő is Elter után eredt, be a fák közé. Végül is az erdő közepénél, egy kis tisztáson állapodtak meg. Elter zihálva torpant meg, mikor felfedezte, hogy a tünde követte. Ujjai között a visszafolytott bűverő szikrázott, hangja dühösen szegezte neki a kérdést Legolasnak:
- Miért jöttél utánam?
- Én jobbat kérdezek. Miért hagytad a barátainkat a bajban?
- Mert...mert én jót akarok.
- Hazudsz! - kiáltott a tünde magán kívül. Erre Elter egy megjegyezhetetlen bűvigét suttogott, és ezzel Legolas mögé került. Hirtelen kikapta a kezéből az íjat és a hátáról a puzdrát, és amint Legolas megfordult, így felfedezve őt, nekiszegezte a kardját. A tünde kétségbeesett. A késén kívül semmi használható fegyvere nem maradt. Szerencséjére Elter elbizonytalanodott, és halkan megszólalt:
- Ártatlan vagyok. Nem csináltam semmi rosszat... - úgy hangzott, mint egy kisfiú védekezése. Igaza volt hát Arimernek; Elter nemrég még csak gyerek volt, és ez még nyomot hagyott a stílusán. Legolas tehát úgy kezelte, mintha tényleg csak gyerek lenne. Türelmesen kérdezte hát:
- Arimer és Édipofi fogságba esett, és még szegény Gimli barátom is velük van. Ez nem rossz?
- Segíteni akartam - mondta Elter szinte bocsánatkérően.
- De miért így?
- Mert szerintem könnyebb őket kiszabadítani, minthogy mind odavesszünk.
- Ez a terved? Hát ebből nem sok jó fog kisülni.
Úgy látszott, Elterbe visszatért a férfi, mert állát dacosan szegte fel.
- Majd meglátod! - mondta.
- Ha ez megint trükk, nem fogok bedőlni neki. Inkább kiszabadítom mindhármukat egyedül.
- Azt már nem! Ők az én barátaim! - harsant bele az erdő látszólagos csöndjébe Elter hangja.
- És Gimli? - kérdezte Legolas - És...Arimer?
Ezzel sikerült Elter érzékeny pontjára tapintania. Hát igen. Arimer. Amióta Elter Arimert ismerte, még sosem látta annyira boldognak, mit mikor Legolasszal volt. A lány teljesen a bizalmába fogadta messzi fajtársát, és ez felettébb idegesítette a varázsló-tanoncot. Őt már évek óta ismerte, mégsem volt annyira bizalmas kapcsolatban a tünde-lánnyal, mint amilyenben az Legolasszal volt. Nem tudta, nem értette, miért van az, hogy a két tünde szinte szavak nélkül is érti egymást, hogy elég egy pillantást vetniük a másikra, és máris tudják, hogy annak mi jár a fejében. Ez feldühítette. Zavarta. Hogyne zavarta volna, mikor ő annyi éve ismerte és szerette Arimert, és erre idejön ez az idegen, és mindent felborít. Persze, valahol sejtette, hogy a lány sosem úgy tekintett rá, mint férfira, inkább csak úgy mint egy barátra. Ez azonban változhatott volna, ha...ha nem jön ide ez az átkozott tünde.
- Te nem ismered Édipofit. És Arimert sem. - válaszolta végül.
Legolas elmosolyodott. Mosolya a nap fényére emlékeztette Eltert, de ez most még jobban idegesítette. Arimer is mindig így mosolygott.
- Szerintem ez nem így van, de ha igen, akkor nemsokára másként lesz - mondta Legolas.
- Maradjunk annyiban, hogy te esetleg Gimlit szabadíthatod ki.
- És a többiek? Én nem hagyom őket cserben. Egyedül pedig úgyse bírsz el ennyi orkkal.
- Ezt bízd csak rám! - kiáltott fel Elter dacosan.
- De Elter - kérlelte a tünde - ez így nem lesz jó. De ha összetartanánk...
- Én veled? Soha! - vágott közbe Elter, de aztán jobban meggondolta. Egyedül csakugyan nem tud velük elbánni, és a tünde még hasznos szövetségest jelenthet. De Arimert egyedül szabadítja ki. Legolast még a közelébe sem fogja engedni. - Na jó - mondta végül - de csak ez egyszer. Tessék - nyújtatta a tünde felé az íját - Ezt visszaadom.
- Köszönöm - mondta Legolas - Akkor mehetünk?
Elter bólintott, és elindultak a tábor felé.
Így hát e két szövetséges elindult megmenteni a barátait. Közben maguk a foglyok is a szökést tervezgették, hiszen amint Elter és Legolas otthagyta őket, elfogták őket.
- Hát akkor hogy legyen, barátaim? - kérdezte Arimer.
- Ülünk, és várjuk a halált - dörmögte Gimli.
Édipofi rögtön megijedt a borúlátó szavaktól:
- De én még túl fiatal vagyok! Még nem akarok meghalni!
- Ahogy egyikünk sem - mondta Gimli - de sajna, erre van a legtöbb esélyünk. Ha legalább Legolas itt lenne! Vele még a rabságot is elviselném!
Arimer halkan felsóhajtott. Ő is jobban örült volna, ha Legolas velük van, és nem Elterrel, aki egyre kiszámíthatatlanabb, és akár meg is ölheti. Persze, ha a tünde is itt lenne, akkor a szabadulás csillagának halvány reménysugarát sem látnák. Így legalább reménykedhetnek.
- Én már sok lombhullást megértem, de eddig a fogságot nem sok ideig viseltem el. Ne aggódj hát, perian! Fogság után szabadulás következik.
- De Elter? Ő áruló?
- Még ha az is - folytatta Arimer - Legolasban én megbízom. Bizonyára igaz és hű barátnak bizonyul. Ha nem is a mi barátainknak, perian, legalább Gimlit kiszabadítja. S akkor elszökünk mi is.
- Szép leány - mondta Gimli sejtelmesen mosolyogva - Legolas nem csak miattam jön ide, elhiheted.
-De nem miattam-mondta szomorúan Édipofi, aki kicsit elkeseredett, hogy ő mindig mindenből kimarad, amit a többiek csinálnak. Főleg Arimert irigyelte. Olyan volt neki, mintha a testvére lenne, akiről példát vehet. Vagy olyan mint az anyja. Elter meg az apja. Ő eddig úgy gondolta, hogy a tünde-lány hihetetlenül boldog Elterrel, de most észrevette, hogy amikor Legolasról beszél, szavai simogatnak, mint a nyári szellő a virágszirmokat, egyebként is csillogó szeme pedig mintha sziporkázna a hold fényénél. Édipofi eddig nem is látott tündét, csak Arimert, és még őt is meglepte a fajtájának szépsége, sugárzása, és legfőképp a hangja. De az volt az igazi, mikor egymáshoz beszéltek! Akár a hárfa húrjainak zenéje, olyan volt a tündék hangja.
- Ugyan, Édipofi - vigasztalta Arimer, aki rögtön észrevette, hogy a hobbit elkomorodott - Legolas már látott, és beszélt is rólad.
- És mit? - csillant fel Édipofi szeme.
- Hát - jött zavarba Arimer - arról beszélt...hogy...te vagy az első lány hobbit akit látott, és hogy még tünde-mértékkel mérve is szép vagy.
A hobbitnak tetszett a válasz, elhallgatott hát, és fülelt az éjszaka neszeire.
- Nem is tudtam - mondta csalafinta arccal Gimli - hogy az én Legolas barátom ilyen szépeket is mond. Ebben inkább esetlennek néztem volna, de úgy látszik, igazi gavallér.
- Ezt nem volt alkalmam tapasztalni - mondta Arimer udvariasan - de gondolom, neked jó szemed van az ilyesmihez, hisz te magad is az vagy.
- Ugyan már! - legyintett a törp - Úgy tűnik, Legolas ebben is túlszárnyal, ahogy sok minden másban. Például itt van ez a mérhetetlen erdő-imádata. Ha nem szerette volna megnézni az Ent-erdőt, akkor most nem lennénk bajban. Persze, akkor veletek sem találkoztunk volna, amit viszont bánnék.
- Igen, valóban jó volt titeket megismerni, még ha ilyen kevés időre is. Meg ne rémülj, Édipofi, de azt hiszem, innen nem lesz már szabadulás. Végünk van!
Elter és Legolas halkan lépegettek a tábor felé. A tünde fejében összeállt már a terv, és Elterrel is megbeszélték az egészet. Titokban szabadítják ki a foglyokat, és azután csöndesen megszöknek. De Elter mást gondolt. A csata (mert ő csatát akart) hevében Arimer majd meglátja, hogy ő bizony nem az a kisfiú, akinek a tünde-lány ismeri, és hogy ő többet ér, mint bármilyen tünde. Így mentek hát a seregnyi ork felé, ám mikor odaértek, hirtelen megtorpantak, nem félelem bénította meg őket, hanem a tömény undor. Az orkok ettek. Elter még csak elviselte volna a látványt, de Legolas már nem. Ő tünde volt, és szívből gyűlölte ezeket az ocsmány, fajtája meggyalázására teremtett lényeket, és nem bírta a látványukat sem. De (ki tudja miért, vagy inkább kiért?!) erőt vett magán, így folytathatták rémes útjukat. Csöndesen lopóztak a foglyok felé. Édipofi aludt, Gimli is, egyedül Arimer volt ébren. Szemmel láthatólag aggódott valamiért, vagy talán valakiért, és csillogó szeme többször tekintett az erdő, mint a tábor felé. Nem a saját sorsa aggasztotta, hanem a Legolasé és az Elteré. Nem gondolta volna, hogy a varázsló valaha elárulja, azt hitte, szereti. De úgy tűnik, ez kevés volt, és Elter mégis inkább a rosszat választotta. De ki tudja, miért? Talán féltékeny volt? És mégis kire? Talán...
- Arimer!
A tünde-lány felkapta a fejét. Jól hallotta? Vagy csak a képzelete játszott vele?
- Én vagyok az, Legolas.
Ez ő!
- Figyelj rám jól! Odadobom a késemet, vágd el a köteleiteket! Mi addig elintézzük az orkokat. Jó?
- Rendben - súgta Arimer, és már repült is a tünde-kés. Villámgyorsan elmetszette a saját köteleit, majd a Gimliét, és végül Édipofiét is. Ezek, amint felébredtek, és látták, hogy megszökhetnek, rögtön megértették, és halkan a fegyvereik felé kúsztak. De bármilyen óvatos is volt Gimli és Arimer, Édipofi akaratlanul is elárulta őket. Véletlenül rálépett egy gallyra, ami reccsenve tört darabokra, az orkok feléledtek, és amint látták, hogy a foglyok szökni akarnak, megtámadták őket. Gimli ordítva vetette az első orkra magát, Arimer előbb félrelökte Édipofit egy védett helyre, majd ököllel esett neki a rá támadó orknak. Közben Elter és Legolas is támadott, Elter varázslatokkal, Legolas íjjal. Arimer mindeközben veszélyes küzdelmet folytatott azzal az orkkal, aki meg akarta támadni Édipofit, de sehogy sem bírt vele, ugyanis semmilyen fegyvere nem volt. Az ork már legyűrte, acsarkodó pofája ott tornyosult föllötte, mikor egy jól irányzott nyílvessző egyenesen a szívébe állt. A tünde-lány lelökte magáról a holt orkot, és egy kicsi, de éles tárgyat érzett a kezében. Legolas kése volt, amit el is felejtett, így most nagyon örült neki. Újult erővel rontott rá arra a hatalmas orkra, aki az előbbi helyére állt, és egyhamar le is gyűrte. Eközben a többiek már jópár orkot megöltek, már nem is maradt, csak úgy tizenöt, de azok viszont pihentek voltak, míg hőseink fáradtak, így történhetett hát, hogy mikor Legolas kilőtte egyik nyilát, maga mögé nem is nézett, és az egyik ork karddal rontott rá. A tündénél pedig nem hogy kard, de még csak kés sem volt, az íjjal pedig nem mehetett sokra közelharcban. A hatalmas uruk-hai már csak pár lépésnyire volt, amikor egy apró, de éles kés a hátába állt. Ez ugyan megakadályozta abban, hogy megölje a tündét, de kardjával még szúrt egyet, és így vele együtt Legolas is lerogyott a földre, és nem is tudott felkelni onnan. Mikor Arimer ezt észrevette, elsápadt, mert hisz ő volt, aki a tőrrel leterítette az orkot, de megállítani már nem tudta. Gimli, mihelyst látta, hogy a barátja bajba jutott, odaugrott, és az orkoktól szerzett kardjával védte Legolast. Elter, mivel Arimert nem kellett oltalmaznia, Édipofihoz ment, és őt védte az orkok támadásiatól. A harc sokáig elhúzódott, már hajnalodott, mire az utolsó orkot is megölték. Bár győztek, nem voltak valami jó állapotban. Elter ruhája több helyen is elszakadt, Gimlinek a köpenyét hasította szét egy ork-kard, Arimer koszos volt, ahogy mindannyian, ruhája pedig a karjánál kihasadt. De mindannyiuk közül Legolas szenvedte el a legsúlyosabb sérülést. A kardcsapás a bal vállánál érte, a seb csúnya volt, de nem túl mély. Arimer odafutott hozzá, és óvatosan a hátára fektette.
- Hogy vagy? - kérdezte suttogva.
- Egész jól - válaszolt a tünde elhaló hangon - a vállamat érte a csapás, de ha nem segítesz, akkor...
Arimer kedvesen az ajkára tette az ujjait.
- Ne beszélj - mondta - elviszünk a barlanghoz. De addig is - tette hozzá - ez is megteszi - mondta, és lehasított időközben visszaszerzett késével egy darabot az ingéből, majd lazán bekötözte Legolas vállát. Ezután rámosolygott, és felegyenesedett. Ekkor találta magát szemben Elterrel.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte tőle ellenségesen.
- Én...csak...
- Ne aggódj - mondta Legolas csöndesen - ő nem áruló.
- Hanem?
- Csak egy gyerek, aki felnőttnek hiszi magát, de a szíve mélyén csak egy dologért küzd; azért, akit szeret. Bocsáss meg neki, kérlek! Ha másért nem, az én kedvemért.
- Rendben - sóhajtott a lány - Elter, megbocsátok. De most - vette újra a kezébe az irányítást - menjünk haza!
- A fejszém nélkül soha! - kiáltott fel Gimli, mire elkezdtek nevetni, és miután visszaszerezték fegyvereiket, elindultak. Mintegy segítségükre, jutalmukra, a nap is előbújt keleten, és talán csak az ősz miatt, de mindannyian úgy érezték, hogy az Ent-erdő az ő dicsőségük miatt virít aranyban, vörösben és barnában.
Legolas egy pillanatig habozott, majd ő is Elter után eredt, be a fák közé. Végül is az erdő közepénél, egy kis tisztáson állapodtak meg. Elter zihálva torpant meg, mikor felfedezte, hogy a tünde követte. Ujjai között a visszafolytott bűverő szikrázott, hangja dühösen szegezte neki a kérdést Legolasnak:
- Miért jöttél utánam?
- Én jobbat kérdezek. Miért hagytad a barátainkat a bajban?
- Mert...mert én jót akarok.
- Hazudsz! - kiáltott a tünde magán kívül. Erre Elter egy megjegyezhetetlen bűvigét suttogott, és ezzel Legolas mögé került. Hirtelen kikapta a kezéből az íjat és a hátáról a puzdrát, és amint Legolas megfordult, így felfedezve őt, nekiszegezte a kardját. A tünde kétségbeesett. A késén kívül semmi használható fegyvere nem maradt. Szerencséjére Elter elbizonytalanodott, és halkan megszólalt:
- Ártatlan vagyok. Nem csináltam semmi rosszat... - úgy hangzott, mint egy kisfiú védekezése. Igaza volt hát Arimernek; Elter nemrég még csak gyerek volt, és ez még nyomot hagyott a stílusán. Legolas tehát úgy kezelte, mintha tényleg csak gyerek lenne. Türelmesen kérdezte hát:
- Arimer és Édipofi fogságba esett, és még szegény Gimli barátom is velük van. Ez nem rossz?
- Segíteni akartam - mondta Elter szinte bocsánatkérően.
- De miért így?
- Mert szerintem könnyebb őket kiszabadítani, minthogy mind odavesszünk.
- Ez a terved? Hát ebből nem sok jó fog kisülni.
Úgy látszott, Elterbe visszatért a férfi, mert állát dacosan szegte fel.
- Majd meglátod! - mondta.
- Ha ez megint trükk, nem fogok bedőlni neki. Inkább kiszabadítom mindhármukat egyedül.
- Azt már nem! Ők az én barátaim! - harsant bele az erdő látszólagos csöndjébe Elter hangja.
- És Gimli? - kérdezte Legolas - És...Arimer?
Ezzel sikerült Elter érzékeny pontjára tapintania. Hát igen. Arimer. Amióta Elter Arimert ismerte, még sosem látta annyira boldognak, mit mikor Legolasszal volt. A lány teljesen a bizalmába fogadta messzi fajtársát, és ez felettébb idegesítette a varázsló-tanoncot. Őt már évek óta ismerte, mégsem volt annyira bizalmas kapcsolatban a tünde-lánnyal, mint amilyenben az Legolasszal volt. Nem tudta, nem értette, miért van az, hogy a két tünde szinte szavak nélkül is érti egymást, hogy elég egy pillantást vetniük a másikra, és máris tudják, hogy annak mi jár a fejében. Ez feldühítette. Zavarta. Hogyne zavarta volna, mikor ő annyi éve ismerte és szerette Arimert, és erre idejön ez az idegen, és mindent felborít. Persze, valahol sejtette, hogy a lány sosem úgy tekintett rá, mint férfira, inkább csak úgy mint egy barátra. Ez azonban változhatott volna, ha...ha nem jön ide ez az átkozott tünde.
- Te nem ismered Édipofit. És Arimert sem. - válaszolta végül.
Legolas elmosolyodott. Mosolya a nap fényére emlékeztette Eltert, de ez most még jobban idegesítette. Arimer is mindig így mosolygott.
- Szerintem ez nem így van, de ha igen, akkor nemsokára másként lesz - mondta Legolas.
- Maradjunk annyiban, hogy te esetleg Gimlit szabadíthatod ki.
- És a többiek? Én nem hagyom őket cserben. Egyedül pedig úgyse bírsz el ennyi orkkal.
- Ezt bízd csak rám! - kiáltott fel Elter dacosan.
- De Elter - kérlelte a tünde - ez így nem lesz jó. De ha összetartanánk...
- Én veled? Soha! - vágott közbe Elter, de aztán jobban meggondolta. Egyedül csakugyan nem tud velük elbánni, és a tünde még hasznos szövetségest jelenthet. De Arimert egyedül szabadítja ki. Legolast még a közelébe sem fogja engedni. - Na jó - mondta végül - de csak ez egyszer. Tessék - nyújtatta a tünde felé az íját - Ezt visszaadom.
- Köszönöm - mondta Legolas - Akkor mehetünk?
Elter bólintott, és elindultak a tábor felé.
Így hát e két szövetséges elindult megmenteni a barátait. Közben maguk a foglyok is a szökést tervezgették, hiszen amint Elter és Legolas otthagyta őket, elfogták őket.
- Hát akkor hogy legyen, barátaim? - kérdezte Arimer.
- Ülünk, és várjuk a halált - dörmögte Gimli.
Édipofi rögtön megijedt a borúlátó szavaktól:
- De én még túl fiatal vagyok! Még nem akarok meghalni!
- Ahogy egyikünk sem - mondta Gimli - de sajna, erre van a legtöbb esélyünk. Ha legalább Legolas itt lenne! Vele még a rabságot is elviselném!
Arimer halkan felsóhajtott. Ő is jobban örült volna, ha Legolas velük van, és nem Elterrel, aki egyre kiszámíthatatlanabb, és akár meg is ölheti. Persze, ha a tünde is itt lenne, akkor a szabadulás csillagának halvány reménysugarát sem látnák. Így legalább reménykedhetnek.
- Én már sok lombhullást megértem, de eddig a fogságot nem sok ideig viseltem el. Ne aggódj hát, perian! Fogság után szabadulás következik.
- De Elter? Ő áruló?
- Még ha az is - folytatta Arimer - Legolasban én megbízom. Bizonyára igaz és hű barátnak bizonyul. Ha nem is a mi barátainknak, perian, legalább Gimlit kiszabadítja. S akkor elszökünk mi is.
- Szép leány - mondta Gimli sejtelmesen mosolyogva - Legolas nem csak miattam jön ide, elhiheted.
-De nem miattam-mondta szomorúan Édipofi, aki kicsit elkeseredett, hogy ő mindig mindenből kimarad, amit a többiek csinálnak. Főleg Arimert irigyelte. Olyan volt neki, mintha a testvére lenne, akiről példát vehet. Vagy olyan mint az anyja. Elter meg az apja. Ő eddig úgy gondolta, hogy a tünde-lány hihetetlenül boldog Elterrel, de most észrevette, hogy amikor Legolasról beszél, szavai simogatnak, mint a nyári szellő a virágszirmokat, egyebként is csillogó szeme pedig mintha sziporkázna a hold fényénél. Édipofi eddig nem is látott tündét, csak Arimert, és még őt is meglepte a fajtájának szépsége, sugárzása, és legfőképp a hangja. De az volt az igazi, mikor egymáshoz beszéltek! Akár a hárfa húrjainak zenéje, olyan volt a tündék hangja.
- Ugyan, Édipofi - vigasztalta Arimer, aki rögtön észrevette, hogy a hobbit elkomorodott - Legolas már látott, és beszélt is rólad.
- És mit? - csillant fel Édipofi szeme.
- Hát - jött zavarba Arimer - arról beszélt...hogy...te vagy az első lány hobbit akit látott, és hogy még tünde-mértékkel mérve is szép vagy.
A hobbitnak tetszett a válasz, elhallgatott hát, és fülelt az éjszaka neszeire.
- Nem is tudtam - mondta csalafinta arccal Gimli - hogy az én Legolas barátom ilyen szépeket is mond. Ebben inkább esetlennek néztem volna, de úgy látszik, igazi gavallér.
- Ezt nem volt alkalmam tapasztalni - mondta Arimer udvariasan - de gondolom, neked jó szemed van az ilyesmihez, hisz te magad is az vagy.
- Ugyan már! - legyintett a törp - Úgy tűnik, Legolas ebben is túlszárnyal, ahogy sok minden másban. Például itt van ez a mérhetetlen erdő-imádata. Ha nem szerette volna megnézni az Ent-erdőt, akkor most nem lennénk bajban. Persze, akkor veletek sem találkoztunk volna, amit viszont bánnék.
- Igen, valóban jó volt titeket megismerni, még ha ilyen kevés időre is. Meg ne rémülj, Édipofi, de azt hiszem, innen nem lesz már szabadulás. Végünk van!
Elter és Legolas halkan lépegettek a tábor felé. A tünde fejében összeállt már a terv, és Elterrel is megbeszélték az egészet. Titokban szabadítják ki a foglyokat, és azután csöndesen megszöknek. De Elter mást gondolt. A csata (mert ő csatát akart) hevében Arimer majd meglátja, hogy ő bizony nem az a kisfiú, akinek a tünde-lány ismeri, és hogy ő többet ér, mint bármilyen tünde. Így mentek hát a seregnyi ork felé, ám mikor odaértek, hirtelen megtorpantak, nem félelem bénította meg őket, hanem a tömény undor. Az orkok ettek. Elter még csak elviselte volna a látványt, de Legolas már nem. Ő tünde volt, és szívből gyűlölte ezeket az ocsmány, fajtája meggyalázására teremtett lényeket, és nem bírta a látványukat sem. De (ki tudja miért, vagy inkább kiért?!) erőt vett magán, így folytathatták rémes útjukat. Csöndesen lopóztak a foglyok felé. Édipofi aludt, Gimli is, egyedül Arimer volt ébren. Szemmel láthatólag aggódott valamiért, vagy talán valakiért, és csillogó szeme többször tekintett az erdő, mint a tábor felé. Nem a saját sorsa aggasztotta, hanem a Legolasé és az Elteré. Nem gondolta volna, hogy a varázsló valaha elárulja, azt hitte, szereti. De úgy tűnik, ez kevés volt, és Elter mégis inkább a rosszat választotta. De ki tudja, miért? Talán féltékeny volt? És mégis kire? Talán...
- Arimer!
A tünde-lány felkapta a fejét. Jól hallotta? Vagy csak a képzelete játszott vele?
- Én vagyok az, Legolas.
Ez ő!
- Figyelj rám jól! Odadobom a késemet, vágd el a köteleiteket! Mi addig elintézzük az orkokat. Jó?
- Rendben - súgta Arimer, és már repült is a tünde-kés. Villámgyorsan elmetszette a saját köteleit, majd a Gimliét, és végül Édipofiét is. Ezek, amint felébredtek, és látták, hogy megszökhetnek, rögtön megértették, és halkan a fegyvereik felé kúsztak. De bármilyen óvatos is volt Gimli és Arimer, Édipofi akaratlanul is elárulta őket. Véletlenül rálépett egy gallyra, ami reccsenve tört darabokra, az orkok feléledtek, és amint látták, hogy a foglyok szökni akarnak, megtámadták őket. Gimli ordítva vetette az első orkra magát, Arimer előbb félrelökte Édipofit egy védett helyre, majd ököllel esett neki a rá támadó orknak. Közben Elter és Legolas is támadott, Elter varázslatokkal, Legolas íjjal. Arimer mindeközben veszélyes küzdelmet folytatott azzal az orkkal, aki meg akarta támadni Édipofit, de sehogy sem bírt vele, ugyanis semmilyen fegyvere nem volt. Az ork már legyűrte, acsarkodó pofája ott tornyosult föllötte, mikor egy jól irányzott nyílvessző egyenesen a szívébe állt. A tünde-lány lelökte magáról a holt orkot, és egy kicsi, de éles tárgyat érzett a kezében. Legolas kése volt, amit el is felejtett, így most nagyon örült neki. Újult erővel rontott rá arra a hatalmas orkra, aki az előbbi helyére állt, és egyhamar le is gyűrte. Eközben a többiek már jópár orkot megöltek, már nem is maradt, csak úgy tizenöt, de azok viszont pihentek voltak, míg hőseink fáradtak, így történhetett hát, hogy mikor Legolas kilőtte egyik nyilát, maga mögé nem is nézett, és az egyik ork karddal rontott rá. A tündénél pedig nem hogy kard, de még csak kés sem volt, az íjjal pedig nem mehetett sokra közelharcban. A hatalmas uruk-hai már csak pár lépésnyire volt, amikor egy apró, de éles kés a hátába állt. Ez ugyan megakadályozta abban, hogy megölje a tündét, de kardjával még szúrt egyet, és így vele együtt Legolas is lerogyott a földre, és nem is tudott felkelni onnan. Mikor Arimer ezt észrevette, elsápadt, mert hisz ő volt, aki a tőrrel leterítette az orkot, de megállítani már nem tudta. Gimli, mihelyst látta, hogy a barátja bajba jutott, odaugrott, és az orkoktól szerzett kardjával védte Legolast. Elter, mivel Arimert nem kellett oltalmaznia, Édipofihoz ment, és őt védte az orkok támadásiatól. A harc sokáig elhúzódott, már hajnalodott, mire az utolsó orkot is megölték. Bár győztek, nem voltak valami jó állapotban. Elter ruhája több helyen is elszakadt, Gimlinek a köpenyét hasította szét egy ork-kard, Arimer koszos volt, ahogy mindannyian, ruhája pedig a karjánál kihasadt. De mindannyiuk közül Legolas szenvedte el a legsúlyosabb sérülést. A kardcsapás a bal vállánál érte, a seb csúnya volt, de nem túl mély. Arimer odafutott hozzá, és óvatosan a hátára fektette.
- Hogy vagy? - kérdezte suttogva.
- Egész jól - válaszolt a tünde elhaló hangon - a vállamat érte a csapás, de ha nem segítesz, akkor...
Arimer kedvesen az ajkára tette az ujjait.
- Ne beszélj - mondta - elviszünk a barlanghoz. De addig is - tette hozzá - ez is megteszi - mondta, és lehasított időközben visszaszerzett késével egy darabot az ingéből, majd lazán bekötözte Legolas vállát. Ezután rámosolygott, és felegyenesedett. Ekkor találta magát szemben Elterrel.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte tőle ellenségesen.
- Én...csak...
- Ne aggódj - mondta Legolas csöndesen - ő nem áruló.
- Hanem?
- Csak egy gyerek, aki felnőttnek hiszi magát, de a szíve mélyén csak egy dologért küzd; azért, akit szeret. Bocsáss meg neki, kérlek! Ha másért nem, az én kedvemért.
- Rendben - sóhajtott a lány - Elter, megbocsátok. De most - vette újra a kezébe az irányítást - menjünk haza!
- A fejszém nélkül soha! - kiáltott fel Gimli, mire elkezdtek nevetni, és miután visszaszerezték fegyvereiket, elindultak. Mintegy segítségükre, jutalmukra, a nap is előbújt keleten, és talán csak az ősz miatt, de mindannyian úgy érezték, hogy az Ent-erdő az ő dicsőségük miatt virít aranyban, vörösben és barnában.
2012. március 4., vasárnap
Sziasztok! Nem terveztem, hogy ilyen hamar felteszem a 3. fejezetet, de úgy gondoltam, ha már készen van, miért is ne...Jó olvasást hozzá!
Ja, és mielőtt kilépnétek, dobjatok meg pár kritikával, legyetek szívesek! Köszi! :)
Hobbitmentés
Arimer lóhalálban futott vissza a többiekhez.
- Édipofi eltűnt! - kiáltotta.
- Mit...? De hát hogyan?-értetlenkedett Elter.
- Nincs a barlangban, és dulakodás jeleit láttam. Szerintem az orkok voltak!
- Bizonyára. Közületek ki tud nyomokat olvasni?
- Én tudok - mondta Legolas - de nem olyan jól mint Aragorn.
- Nem baj, gyere - mondta Arimer, és a kezénél fogva rángatta Legolast a barlangba.
- Na, mit gondolsz? - faggatta a lány türelmetlenül.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy az orkok voltak. Leütötték, és magukkal vonszolták. Valószínüleg meg is van kötözve - a tünde-lányra nézett - De nem értem, miért.
- Szerintem azért, mert hobbit. Mint a Gyűrű-hordozó. Most, hogy a főnökük hatalma megdőlt, szerintem szeretnének bosszút állni a Gyűrű-hordozón.
- Frodón.
- Tessék?
- A Gyűrű-hordozó neve Frodó - magyarázta a tünde - és valóban hobbit. Volt velünk még három a félszerzetek közül. Tuk Peregrin, Borbak Trufiádok és Csavardi Samu. Kilencen indultunk el Imladrisból; Mithrandir, Boromir, egy délről jött ember, Arathorn fia, Aragorn, akit bizonyára jól ismersz, Glóin fia Gimli, a törp, a négy félszerzet; Trufa, Pippin, Samu, és a Gyűrű-hordozó, Drogó fia Frodó.Ja, és persze jómagam.
- Hol vannak a többiek?
- Ki tudja azt már? A Szövetség felbomlott, mindenki a saját útját járja. De, - mosolyodott el hirtelen - biztos untatlak. Menjünk, és szabadítsuk ki a hobbit-lányt!
A két tünde visszasietett barátaikhoz, és elindultak az orkok nyomában. Elöl ment Legolas és Arimer, mögöttük Elter és Gimli szedte a lábát. Az orkok nyomát nem volt nehéz követni. Széles ívben letapostak mindent, ami az utukba került, mindegy hogy virág, fű, vagy gaz, minden növényt letapostak. Látva a pusztítást, Arimer halkan felsóhajtott, Elter bosszúsan ráncolta a homlokát, Gimli dörmögött valamit, Legolas pedig elkomorodott. Az orkok még sehol nem végeztek akkora pusztítást, mint itt, a Fangorn-erdőben. Egy darabig néma csendben mentek, amit kis idő múlva Arimer tört meg.
- Sok dolgunk lesz, nem igaz, Elter?
- De igaz. És a fák újra kezdenek feldühödni.
Gimli szörnyülködve hallgatta mindezt. Feldühödni? A fák? Hiszen ez olyan, mintha a fák is élnének, és önálló akaratuk lenne. És a legszebb az egészben, hogy Legolas még csak meg sem lepődik. Sőt, szinte örül, hogy láthat egyet a saját népéből, hiszen Lothlórien óta alig találkozott tündékkel, és azokkal sem beszélt túl sokat. Ez a tünde-lány pedig sok mindent tud az erdőről, és legalább szóval tartja.
Míg ezt a törp végiggondolta, már az erdő belsejében jártak. A két tünde egyszerre torpant meg, és Arimer intett, hogy bújjanak a fák közé. Meg is tették, és csak a fák takarásában kezdtek el tanakodni.
- Utolértük őket, de most hogyan tovább? - kérdezte Arimer.
Mindenki a vállát vonogatta, majd Legolasnak eszébe jutott valami.
- Tudjátok - kezdte - mi már üldöztünk orkokat, és akkor is azért, hogy kiszabadítsunk két hobbitot.
- És sikerült? - kérdezte Elter.
- Igen - felelt neki Gimli - de csak azért, mert maguktól megszöktek.
- Szép kilátások - mondta Arimer - én inkább körülnézek.
- Veled tartok - mondta Legolas - több szem többet lát.
- Pláne ha tünde-szemekről van szó - nevetett Gimli - ha két tünde is őrködik felettünk, én semmitől se félek.
- Én azért igen - mondta Elter. Ő még most sem bízott meg túlságosan a két "jövevényben", főleg Legolasban nem. Nem tetszett neki, hogy Arimer rögtön a bizalmába fogadta, csak azért, mert tünde. De még ő sem akadályozhatta meg, hogy ők ketten menjenek el terepszemlére, így hát nem szívesen, de ott maradt Gimlivel.
Eközben Arimer és Legolas halkan az ork csapat felé lépkedtek. Mindketten látták a foglyot, Édipofit, ahogy azok a fenevadak megetették mindenféle ételnek nevezett moslékkal, és kétes színű italt adtak neki.
- Szegény kis hobbit - sóhajtott fel Legolas - pedig milyen szép kis félszerzet!
- Igen, az - felelt Arimer - de ez még neki is sok. De most már vegyük számításba az orkokat!
Ahogy jobban megfigyelték a táborhelyet, egyre jobban elkomorodtak. Az orkok legalább hatvanan voltak, ebből tíz őrködött a fogoly mellett. Úgy látszott, nagyon őrizték, de a két tünde nem ettől esett kétségbe, hanem attól, hogy az orkok hihetetlenül jól fel vannak szerelve fegyverrel, élelemmel, vízzel, így csak pihenniük kell egy keveset, és akár egy hétig is tudnak menni anélkül, hogy élelmet vagy vizet kelljen keresniük. A fegyvereik a mordori kovácsok művei, és mindnél van legalább egy kard és lándzsa.
- Kevesen vagyunk - mondta Arimer halkan - ők pedig túl sokan. A fegyvereik is túl jók. Nekünk pedig mink van? Íjunk, tőrünk, kardunk.
- Fejszénk - tette hozzá Legolas - és bátorságunk. Mert ha jobban megfigyeled őket, láthatod, hogy menekülnek. A félelmük érezhető is. Pedig Elesszár király nem rendelt el ellenük vadászatot. Nem is értem, mit akarnak erre. Talán...hazamenni? Ezek északiak. Talán haza tartanak? Nem értem.
- Nem baj. A lényeg, hogy menjünk vissza, és készítsünk valamilyen haditervet.
A két tünde visszavonult a társaikhoz, és nekik is elmondták, hogy mit láttak, és hogy mit gondolnak a helyzetről.
- Szerintem - mondta Arimer - csak egy lehetőségünk van, hogy kiszabadítsuk. Négyen kevesen vagyunk hatvan ork ellen, de ha megkérnénk Szilszakállt és Hamariberkenyét, biztosan segítenének. Tudjátok, ők entek, és személyes jóbarátaim. Sokat tudnának segíteni. Az orkok még legalább egy napig pihennek, ha nem többig.
- Akkor - kérdezte Elter döbbenten-itt hagyjuk Édipofit?
- Nem tehetünk mást - felelte Arimer - vissza kell mennünk a barlanghoz, és haditervet készíteni.
Így hát visszamnetek a barlanghoz, és tanácskozni kezdtek, de nem jutottak semmire.
- Na jó - mondta Arimer - két órája semmit nem tudunk kitalálni. Én elmegyek sétálni, és közben gyűjtök tűzifát, mert lassan ránk esteledik. Bizonyára éhesek is vagytok. Ha visszaértem, majd főzök valamit.
- Veled tarthatok? - kérdezte Legolas.
- Hát, nem is tudom...na jó, gyere.
A két tünde elindult az erdőben. Arimer jól ismerte a Fangorn minden egyes zugát, Legolas pedig imádta az erdőket, így hát beszédtémájuk is akadt elég.
- Mesélj valamit magadról vagy a családodról - kérte Legolas a tünde-lányt.
- Hát nem túl sok mindent tudok mondani. Még az is újdonság, hogy végre a saját fajtámmal beszélgethetek. Amióta az eszemet tudom, itt élek a Fangornban. Elterrel csupán pár éve találkoztam, mikor még kisfiú volt. Aranyos, rendes kölyöknek tűnt, így hát összebarátkoztam vele. Édipofi hármunk közül a legfiatalabb, de ahhoz képest nagyon ügyes kis hobbit-lány.
- És szép is. Ő az első lány az általam látott félszerzetek közül, de azt kell mondjam, hogy még én is meglepődtem szépségén. Pedig egy tündétől ez nagy szó!
- Más mértékekkel mérünk, mint a többi nép - bólintott Arimer - és ami egy embernek vagy hobbitnak gyönyörű, az nekünk lehet hogy csak átlagos.
Ekkor egy hegyhez értek.
- Felmegyünk? - kérdezte Arimer - onnan gyönyörű a kilátás, tiszta éjjeleken pedig a Bakacsin-erdőig el lehet látni.
- Az ott az én hazám - sóhajtott Legolas - és én már olyan régen nem láttam. Persze, az lenne az igazi, ha elmehetnék, akár most is, de egy szemvillanás is elég lenne, hogy újra otthon érezzem magam. Menjünk hát!
Tünde létükre gyorsan felkapszkodtak a hegyoldalra, és már a hegycsúcsról nézték a Bakacsin-erdőt, Legolas szülőföldjét. A tünde gyönyörködve nézett le a Fangornra is, és végül a csillagokra. Arimer sokáig csak az eget kémlelte, majd eszébe jutott egy dal, amit régebben hallott egy erdőtündétől. Rá is kezdett lágy, csengő hangon, épphogycsak hallhatóan.
Egy tünde-lány, de rég, de rég
Nappal-csillag, ragyogott:
Köntös-fehérén arany ék
Hordott ezüst papucsot.
Csillag bolygott szemöldjein
Feltündökölt haján;
Lórien lombos erdein
nap fénye volt e lány.
Hosszú haja volt, s a bőre fehér
S szabad volt, tiszta, szép
És oly könnyen repítette a szél,
Mint hársfa levelét.
Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüstcsengőivel
Gazdagodott e zene.
- Tovább nem tudom - mondta Arimer - de Haldír egyszer végigénekelte nekem Lórienben. Csodálatos volt.Azt mondja el, hogy hogyan ismerte meg a bánatot Lórien, mikor Nimrodel fajtájából sok tünde elvándorolt, Nimrodel eltévedt messze délen, és nem érkezett meg a hajóra, ahol Amroth, a szerelmese várta. De mosolyogsz; miért?
- Mert a dalt én is ismerem, és a Nimrodelnél énekeltem ezt a barátaimnak. S Haldírt is ismerem. De te mikor jártál Lórienben? Azt mondtad, a Fangornban élsz, mióta az eszedet tudod.
- Igen, ez így van, de Haldír egyszer elvitt Lórienbe, mikor még nem borult a sötétség árnya a világra. A mallorn fák! Ó, milyen csodálatosak lehetnek tavasszal!
- Ígérem, egyszer elviszlek Lórienbe. Tavasszal. És akkor együtt járhatjuk be, és csodálhatjuk meg. Természetesen a barátainkkal együtt.
- Későre jár. Indulnunk kéne - mondta Arimer hirtelen.
- Valóban - mondta Legolas - de előbb hadd vessek még egy pillantást szeretett hazámra. - a Bakacsin felé fordult - viszlát, drága erdő. Hamarosan újra láthatjuk egymást!
- Navaer, Bakacsin-erdő, Legolas gyönyörű hazája - mondta Arimer is - remélem, egyszer láthatlak majd közelebbről is.
Ezzel a két tünde visszatért a barlanghoz, ahol Gimli és Elter már türelmetlenül várta őket.
- Elter már biztosan...-Arimer nem fejezte be a mondatot, csak belépett a barlangba. Legolas kicsit hátramaradt.
- Hol van a fa? - kérdezte a varázsló.
- Milyen fa?
- Hát a tűzifa, Arimer! Nem mondod, hogy elmentek ketten tűzifát gyűjteni, és anélkül jöttök haza! Ilyen nincsen! Mégis, mit csináltatok? Gondolom, ilyen ,,Elter-te-ezt-úgyse-érted-meg-mert-nem-vagy-tünde" dolgokat! - Elter iszonyú dühös volt, de ekkor belépett Legolas egy nagy adag fával.
- Hová tegyem? - kérdezte ártatlanul, de szeme cinkosan Arimerre villant.
Elter szóáradata elállt, és csak tátogott, mint a hal. Arimer megcsóválta a fejét, és Legolashoz fordult.
- Rakd csak le az asztal mellé-mondta, majd nekiállt a vacsorának. Tüzet gyújtott, ami fölé bogrács került, benne forrásvízzel, krumplival, különféle erdei növényekkel, zöldséggel, és fűszerrel. Eközben Legolas szemrevételezte a barlangot. Egyetlen tágas helyiség, benne két ággyal; egy hobbit-méretűvel, és egy nagyobbal. Az egyik bizonyára Édipofié, a másik Elteré. És Arimer? Talán ő nem is alszik, még úgy sem, ahogy a tündék?
Volt még ezenkívül mindenféle praktikus holmi is a barlangban; székek, asztal, egy szekrény, és persze egy fegyvertároló. Otthonos kis hely volt, meg kell mondani.
- Kész - szólalt meg Arimer - krumplipaprikás erdei növényekkel, hozzá pedig kenyér. De - fordult Legolashoz - ha ez nem való a fogadra, szolgálhatunk lembas-szal is. Almánk is van hozzá.
- Nem, köszönöm, a krumpli tökéletes lesz.
- Akkor asztalhoz - kiáltotta a tünde-lány, és mind leültek vacsorázni, evés közben pedig haditervet készíteni.
Míg barátai vacsoráztak, Édipofi küszködött az éhséggel. Az orkok kínálta vacsorát akkor sem ette volna meg, ha az élete függött volna tőle, de az a kevés penészes kenyér, amit hajlandó volt nagy nehezen lenyelni, nem ért semmit maró éhsége ellen. Inni is csak egyszer kapott némi poshadt vizet egy koszos kulacsból, és még csak arra sem számíthatott, hogy bárki ad neki valami ihatót is. A hobbit-lány nem ehhez volt szokva. Ők Elterrel napi háromszor ettek bőséges ennivalót, és néha még Arimer is hajlandó volt csatlakozni, bár ő legtöbbször lembas-t, azaz a tündék kenyerét ette, általában egy nap egyszer. Most viszont már egy kis darabka kenyér és sajt is elég lett volna ahhoz, hogy Édipofi jóllakjon, vagy legalább úgy érezze, hogy túl fogja élni a következő napot. Üres gyomorral egyetlen hobbit sem képes értelmes gondolatokra jutni, így hát Édipofi sem túl érdekfeszítő témákban gondolkozott. Csapongó gondolatai legfőképp egy dologra koncentrálódtak; az ételre. Ekkor az egyik ork-őr odafordult hozzá, és egy kis darab kenyeret lökött neki.
- Egyél - mordult rá.
Édipofi engedelmeskedett, és mohón a szájába gyömöszölte a finoman szólva is állott kenyeret. Nagy nehezen megrágta, és lenyelte. Az előbbi őr odavitte a már jól ismert koszos kulacsot, és odaadta a hobbitnak, aki gyorsan ivott pár kortyot. Visszaadta az őrnek a kulacsot, és leheveredett. A tábor, ahol volt elég nagynak, és beláthatatlannak tűnt, így Édipofi, mivel nem volt jobb dolga, elaludt. Arra ébredt, hogy az őr rázza a vállát.
- Ébredj, te kis mocsodék! A drágálatos barátaid megtámadták a tábort, de mindjárt itt lesznek veled, ne aggódj!
Amint Arimerék megvacsoráztak, készen volt a terv. Mivel egy darab entet sem találtak, ezért hát eltereléses támadás mellett döntöttek. Az volt a terv, hogy mivel a fogoly a tábor déli oldalán van, ezért hát Arimer északról támad, Legolas keletről, Gimli nyugatról, Elter pedig kiszabadítja Édipofit. Eddig minden jól ment. Arimer körbenézett, és úgy találta, hogy az orkok többsége már alszik. Visszalopózott a helyére, és jelt adott Gimlinek. A törpnek kellett először támadnia, utána jött Arimer, majd végül Elter, és Legolas. Tehát Gimli biccentett a tünde-lány felé, és támadásba lendült. Az első őrszemmel könnyen elbánt, a másodikat is könnyen leverte, de a harmadikkal már meggyűlt a baja. Ekkor lépett a színre Arimer. Egy gyorsan kilőtt nyíllal leterítette a törpöt fenyegető ellenséget, egy másikkal a saját őreit, és Elternek is megadta a jelt. Ekkor azonban a varázsló-tanonc elmosolyodott, befutott az erdőbe, és nem is jött vissza.
U.I.: A Nimrodelről szóló vers a Gyűrűk Ura c. könyvből vett idézet!
Ja, és mielőtt kilépnétek, dobjatok meg pár kritikával, legyetek szívesek! Köszi! :)
Hobbitmentés
Arimer lóhalálban futott vissza a többiekhez.
- Édipofi eltűnt! - kiáltotta.
- Mit...? De hát hogyan?-értetlenkedett Elter.
- Nincs a barlangban, és dulakodás jeleit láttam. Szerintem az orkok voltak!
- Bizonyára. Közületek ki tud nyomokat olvasni?
- Én tudok - mondta Legolas - de nem olyan jól mint Aragorn.
- Nem baj, gyere - mondta Arimer, és a kezénél fogva rángatta Legolast a barlangba.
- Na, mit gondolsz? - faggatta a lány türelmetlenül.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy az orkok voltak. Leütötték, és magukkal vonszolták. Valószínüleg meg is van kötözve - a tünde-lányra nézett - De nem értem, miért.
- Szerintem azért, mert hobbit. Mint a Gyűrű-hordozó. Most, hogy a főnökük hatalma megdőlt, szerintem szeretnének bosszút állni a Gyűrű-hordozón.
- Frodón.
- Tessék?
- A Gyűrű-hordozó neve Frodó - magyarázta a tünde - és valóban hobbit. Volt velünk még három a félszerzetek közül. Tuk Peregrin, Borbak Trufiádok és Csavardi Samu. Kilencen indultunk el Imladrisból; Mithrandir, Boromir, egy délről jött ember, Arathorn fia, Aragorn, akit bizonyára jól ismersz, Glóin fia Gimli, a törp, a négy félszerzet; Trufa, Pippin, Samu, és a Gyűrű-hordozó, Drogó fia Frodó.Ja, és persze jómagam.
- Hol vannak a többiek?
- Ki tudja azt már? A Szövetség felbomlott, mindenki a saját útját járja. De, - mosolyodott el hirtelen - biztos untatlak. Menjünk, és szabadítsuk ki a hobbit-lányt!
A két tünde visszasietett barátaikhoz, és elindultak az orkok nyomában. Elöl ment Legolas és Arimer, mögöttük Elter és Gimli szedte a lábát. Az orkok nyomát nem volt nehéz követni. Széles ívben letapostak mindent, ami az utukba került, mindegy hogy virág, fű, vagy gaz, minden növényt letapostak. Látva a pusztítást, Arimer halkan felsóhajtott, Elter bosszúsan ráncolta a homlokát, Gimli dörmögött valamit, Legolas pedig elkomorodott. Az orkok még sehol nem végeztek akkora pusztítást, mint itt, a Fangorn-erdőben. Egy darabig néma csendben mentek, amit kis idő múlva Arimer tört meg.
- Sok dolgunk lesz, nem igaz, Elter?
- De igaz. És a fák újra kezdenek feldühödni.
Gimli szörnyülködve hallgatta mindezt. Feldühödni? A fák? Hiszen ez olyan, mintha a fák is élnének, és önálló akaratuk lenne. És a legszebb az egészben, hogy Legolas még csak meg sem lepődik. Sőt, szinte örül, hogy láthat egyet a saját népéből, hiszen Lothlórien óta alig találkozott tündékkel, és azokkal sem beszélt túl sokat. Ez a tünde-lány pedig sok mindent tud az erdőről, és legalább szóval tartja.
Míg ezt a törp végiggondolta, már az erdő belsejében jártak. A két tünde egyszerre torpant meg, és Arimer intett, hogy bújjanak a fák közé. Meg is tették, és csak a fák takarásában kezdtek el tanakodni.
- Utolértük őket, de most hogyan tovább? - kérdezte Arimer.
Mindenki a vállát vonogatta, majd Legolasnak eszébe jutott valami.
- Tudjátok - kezdte - mi már üldöztünk orkokat, és akkor is azért, hogy kiszabadítsunk két hobbitot.
- És sikerült? - kérdezte Elter.
- Igen - felelt neki Gimli - de csak azért, mert maguktól megszöktek.
- Szép kilátások - mondta Arimer - én inkább körülnézek.
- Veled tartok - mondta Legolas - több szem többet lát.
- Pláne ha tünde-szemekről van szó - nevetett Gimli - ha két tünde is őrködik felettünk, én semmitől se félek.
- Én azért igen - mondta Elter. Ő még most sem bízott meg túlságosan a két "jövevényben", főleg Legolasban nem. Nem tetszett neki, hogy Arimer rögtön a bizalmába fogadta, csak azért, mert tünde. De még ő sem akadályozhatta meg, hogy ők ketten menjenek el terepszemlére, így hát nem szívesen, de ott maradt Gimlivel.
Eközben Arimer és Legolas halkan az ork csapat felé lépkedtek. Mindketten látták a foglyot, Édipofit, ahogy azok a fenevadak megetették mindenféle ételnek nevezett moslékkal, és kétes színű italt adtak neki.
- Szegény kis hobbit - sóhajtott fel Legolas - pedig milyen szép kis félszerzet!
- Igen, az - felelt Arimer - de ez még neki is sok. De most már vegyük számításba az orkokat!
Ahogy jobban megfigyelték a táborhelyet, egyre jobban elkomorodtak. Az orkok legalább hatvanan voltak, ebből tíz őrködött a fogoly mellett. Úgy látszott, nagyon őrizték, de a két tünde nem ettől esett kétségbe, hanem attól, hogy az orkok hihetetlenül jól fel vannak szerelve fegyverrel, élelemmel, vízzel, így csak pihenniük kell egy keveset, és akár egy hétig is tudnak menni anélkül, hogy élelmet vagy vizet kelljen keresniük. A fegyvereik a mordori kovácsok művei, és mindnél van legalább egy kard és lándzsa.
- Kevesen vagyunk - mondta Arimer halkan - ők pedig túl sokan. A fegyvereik is túl jók. Nekünk pedig mink van? Íjunk, tőrünk, kardunk.
- Fejszénk - tette hozzá Legolas - és bátorságunk. Mert ha jobban megfigyeled őket, láthatod, hogy menekülnek. A félelmük érezhető is. Pedig Elesszár király nem rendelt el ellenük vadászatot. Nem is értem, mit akarnak erre. Talán...hazamenni? Ezek északiak. Talán haza tartanak? Nem értem.
- Nem baj. A lényeg, hogy menjünk vissza, és készítsünk valamilyen haditervet.
A két tünde visszavonult a társaikhoz, és nekik is elmondták, hogy mit láttak, és hogy mit gondolnak a helyzetről.
- Szerintem - mondta Arimer - csak egy lehetőségünk van, hogy kiszabadítsuk. Négyen kevesen vagyunk hatvan ork ellen, de ha megkérnénk Szilszakállt és Hamariberkenyét, biztosan segítenének. Tudjátok, ők entek, és személyes jóbarátaim. Sokat tudnának segíteni. Az orkok még legalább egy napig pihennek, ha nem többig.
- Akkor - kérdezte Elter döbbenten-itt hagyjuk Édipofit?
- Nem tehetünk mást - felelte Arimer - vissza kell mennünk a barlanghoz, és haditervet készíteni.
Így hát visszamnetek a barlanghoz, és tanácskozni kezdtek, de nem jutottak semmire.
- Na jó - mondta Arimer - két órája semmit nem tudunk kitalálni. Én elmegyek sétálni, és közben gyűjtök tűzifát, mert lassan ránk esteledik. Bizonyára éhesek is vagytok. Ha visszaértem, majd főzök valamit.
- Veled tarthatok? - kérdezte Legolas.
- Hát, nem is tudom...na jó, gyere.
A két tünde elindult az erdőben. Arimer jól ismerte a Fangorn minden egyes zugát, Legolas pedig imádta az erdőket, így hát beszédtémájuk is akadt elég.
- Mesélj valamit magadról vagy a családodról - kérte Legolas a tünde-lányt.
- Hát nem túl sok mindent tudok mondani. Még az is újdonság, hogy végre a saját fajtámmal beszélgethetek. Amióta az eszemet tudom, itt élek a Fangornban. Elterrel csupán pár éve találkoztam, mikor még kisfiú volt. Aranyos, rendes kölyöknek tűnt, így hát összebarátkoztam vele. Édipofi hármunk közül a legfiatalabb, de ahhoz képest nagyon ügyes kis hobbit-lány.
- És szép is. Ő az első lány az általam látott félszerzetek közül, de azt kell mondjam, hogy még én is meglepődtem szépségén. Pedig egy tündétől ez nagy szó!
- Más mértékekkel mérünk, mint a többi nép - bólintott Arimer - és ami egy embernek vagy hobbitnak gyönyörű, az nekünk lehet hogy csak átlagos.
Ekkor egy hegyhez értek.
- Felmegyünk? - kérdezte Arimer - onnan gyönyörű a kilátás, tiszta éjjeleken pedig a Bakacsin-erdőig el lehet látni.
- Az ott az én hazám - sóhajtott Legolas - és én már olyan régen nem láttam. Persze, az lenne az igazi, ha elmehetnék, akár most is, de egy szemvillanás is elég lenne, hogy újra otthon érezzem magam. Menjünk hát!
Tünde létükre gyorsan felkapszkodtak a hegyoldalra, és már a hegycsúcsról nézték a Bakacsin-erdőt, Legolas szülőföldjét. A tünde gyönyörködve nézett le a Fangornra is, és végül a csillagokra. Arimer sokáig csak az eget kémlelte, majd eszébe jutott egy dal, amit régebben hallott egy erdőtündétől. Rá is kezdett lágy, csengő hangon, épphogycsak hallhatóan.
Egy tünde-lány, de rég, de rég
Nappal-csillag, ragyogott:
Köntös-fehérén arany ék
Hordott ezüst papucsot.
Csillag bolygott szemöldjein
Feltündökölt haján;
Lórien lombos erdein
nap fénye volt e lány.
Hosszú haja volt, s a bőre fehér
S szabad volt, tiszta, szép
És oly könnyen repítette a szél,
Mint hársfa levelét.
Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüstcsengőivel
Gazdagodott e zene.
- Tovább nem tudom - mondta Arimer - de Haldír egyszer végigénekelte nekem Lórienben. Csodálatos volt.Azt mondja el, hogy hogyan ismerte meg a bánatot Lórien, mikor Nimrodel fajtájából sok tünde elvándorolt, Nimrodel eltévedt messze délen, és nem érkezett meg a hajóra, ahol Amroth, a szerelmese várta. De mosolyogsz; miért?
- Mert a dalt én is ismerem, és a Nimrodelnél énekeltem ezt a barátaimnak. S Haldírt is ismerem. De te mikor jártál Lórienben? Azt mondtad, a Fangornban élsz, mióta az eszedet tudod.
- Igen, ez így van, de Haldír egyszer elvitt Lórienbe, mikor még nem borult a sötétség árnya a világra. A mallorn fák! Ó, milyen csodálatosak lehetnek tavasszal!
- Ígérem, egyszer elviszlek Lórienbe. Tavasszal. És akkor együtt járhatjuk be, és csodálhatjuk meg. Természetesen a barátainkkal együtt.
- Későre jár. Indulnunk kéne - mondta Arimer hirtelen.
- Valóban - mondta Legolas - de előbb hadd vessek még egy pillantást szeretett hazámra. - a Bakacsin felé fordult - viszlát, drága erdő. Hamarosan újra láthatjuk egymást!
- Navaer, Bakacsin-erdő, Legolas gyönyörű hazája - mondta Arimer is - remélem, egyszer láthatlak majd közelebbről is.
Ezzel a két tünde visszatért a barlanghoz, ahol Gimli és Elter már türelmetlenül várta őket.
- Elter már biztosan...-Arimer nem fejezte be a mondatot, csak belépett a barlangba. Legolas kicsit hátramaradt.
- Hol van a fa? - kérdezte a varázsló.
- Milyen fa?
- Hát a tűzifa, Arimer! Nem mondod, hogy elmentek ketten tűzifát gyűjteni, és anélkül jöttök haza! Ilyen nincsen! Mégis, mit csináltatok? Gondolom, ilyen ,,Elter-te-ezt-úgyse-érted-meg-mert-nem-vagy-tünde" dolgokat! - Elter iszonyú dühös volt, de ekkor belépett Legolas egy nagy adag fával.
- Hová tegyem? - kérdezte ártatlanul, de szeme cinkosan Arimerre villant.
Elter szóáradata elállt, és csak tátogott, mint a hal. Arimer megcsóválta a fejét, és Legolashoz fordult.
- Rakd csak le az asztal mellé-mondta, majd nekiállt a vacsorának. Tüzet gyújtott, ami fölé bogrács került, benne forrásvízzel, krumplival, különféle erdei növényekkel, zöldséggel, és fűszerrel. Eközben Legolas szemrevételezte a barlangot. Egyetlen tágas helyiség, benne két ággyal; egy hobbit-méretűvel, és egy nagyobbal. Az egyik bizonyára Édipofié, a másik Elteré. És Arimer? Talán ő nem is alszik, még úgy sem, ahogy a tündék?
Volt még ezenkívül mindenféle praktikus holmi is a barlangban; székek, asztal, egy szekrény, és persze egy fegyvertároló. Otthonos kis hely volt, meg kell mondani.
- Kész - szólalt meg Arimer - krumplipaprikás erdei növényekkel, hozzá pedig kenyér. De - fordult Legolashoz - ha ez nem való a fogadra, szolgálhatunk lembas-szal is. Almánk is van hozzá.
- Nem, köszönöm, a krumpli tökéletes lesz.
- Akkor asztalhoz - kiáltotta a tünde-lány, és mind leültek vacsorázni, evés közben pedig haditervet készíteni.
Míg barátai vacsoráztak, Édipofi küszködött az éhséggel. Az orkok kínálta vacsorát akkor sem ette volna meg, ha az élete függött volna tőle, de az a kevés penészes kenyér, amit hajlandó volt nagy nehezen lenyelni, nem ért semmit maró éhsége ellen. Inni is csak egyszer kapott némi poshadt vizet egy koszos kulacsból, és még csak arra sem számíthatott, hogy bárki ad neki valami ihatót is. A hobbit-lány nem ehhez volt szokva. Ők Elterrel napi háromszor ettek bőséges ennivalót, és néha még Arimer is hajlandó volt csatlakozni, bár ő legtöbbször lembas-t, azaz a tündék kenyerét ette, általában egy nap egyszer. Most viszont már egy kis darabka kenyér és sajt is elég lett volna ahhoz, hogy Édipofi jóllakjon, vagy legalább úgy érezze, hogy túl fogja élni a következő napot. Üres gyomorral egyetlen hobbit sem képes értelmes gondolatokra jutni, így hát Édipofi sem túl érdekfeszítő témákban gondolkozott. Csapongó gondolatai legfőképp egy dologra koncentrálódtak; az ételre. Ekkor az egyik ork-őr odafordult hozzá, és egy kis darab kenyeret lökött neki.
- Egyél - mordult rá.
Édipofi engedelmeskedett, és mohón a szájába gyömöszölte a finoman szólva is állott kenyeret. Nagy nehezen megrágta, és lenyelte. Az előbbi őr odavitte a már jól ismert koszos kulacsot, és odaadta a hobbitnak, aki gyorsan ivott pár kortyot. Visszaadta az őrnek a kulacsot, és leheveredett. A tábor, ahol volt elég nagynak, és beláthatatlannak tűnt, így Édipofi, mivel nem volt jobb dolga, elaludt. Arra ébredt, hogy az őr rázza a vállát.
- Ébredj, te kis mocsodék! A drágálatos barátaid megtámadták a tábort, de mindjárt itt lesznek veled, ne aggódj!
Amint Arimerék megvacsoráztak, készen volt a terv. Mivel egy darab entet sem találtak, ezért hát eltereléses támadás mellett döntöttek. Az volt a terv, hogy mivel a fogoly a tábor déli oldalán van, ezért hát Arimer északról támad, Legolas keletről, Gimli nyugatról, Elter pedig kiszabadítja Édipofit. Eddig minden jól ment. Arimer körbenézett, és úgy találta, hogy az orkok többsége már alszik. Visszalopózott a helyére, és jelt adott Gimlinek. A törpnek kellett először támadnia, utána jött Arimer, majd végül Elter, és Legolas. Tehát Gimli biccentett a tünde-lány felé, és támadásba lendült. Az első őrszemmel könnyen elbánt, a másodikat is könnyen leverte, de a harmadikkal már meggyűlt a baja. Ekkor lépett a színre Arimer. Egy gyorsan kilőtt nyíllal leterítette a törpöt fenyegető ellenséget, egy másikkal a saját őreit, és Elternek is megadta a jelt. Ekkor azonban a varázsló-tanonc elmosolyodott, befutott az erdőbe, és nem is jött vissza.
U.I.: A Nimrodelről szóló vers a Gyűrűk Ura c. könyvből vett idézet!
2012. március 1., csütörtök
Sziasztok! Épp most tettem fel a következő fejezetet, jó olvasást hozzá! Mielőtt kilépnél, légy szíves dobj meg egy véleménnyel!
Köszönöm: Arassea
Harc az erdőben
Ekkor hirtelen csörtetés hangzott az erdő felől.
- Yrch!-kiáltott Arimer.
- Orkok!-mondta Elter és Gimli kórusban.
- Mit tegyünk?-kérdezte Szilszakáll.
Arimer vette kezébe a dolgokat.
- Fangorn és Édipofi! Menjetek a barlanghoz, és rejtőzzetek el! Ha baj van, tudjátok a jelszót! Gimli, te velem jössz, mi megkerüljük őket, és hátulról támadunk! Legolas, te és Elter maradjatok itt, ti lesztek a csali! Ha ez az a csapat, akiket délelőtt figyeltem, akkor kemény harc lesz várható. Majdnem harmincan vannak, jól felfegyverkezve, könnyű ruhában, így jól tudnak mozogni. Mikor látótávolságba kerülnek, akkor ti megtámadjátok őket a fák közül. Erre remélhetőleg megzavarodnak, így nekem és Gimlinek könnyebb lesz hátulról támadni. Mindenki kész? Akkor indulás!
Úgy tettek mindent, ahogy Arimer mondta. Szilszakáll és Édipofi elosontak a barlanghoz, Elter és Legolas elrejtőztek a fák között, Gimli pedig a tünde-lánnyal megkerülte az orkokat. Mikor az orkok megfelelő távolságba értek, Legolas jól irányzott lövést adott le, Elter pedig botja segítségével egy csapat éles szélű levelet uszított rájuk. Ez a váratlan támadás megzavarta őket, így Arimer és Gimli bátran rájuk ronthatott. A tünde-lány elképesztő gyorsasággal lőtte ki nyilait, Gimli pedig a törpök elszántságával forgatta a fejszét. Már nagyjából tucatnyi orkot megöltek, mikor az orkok úgy döntöttek, hogy védekezni kéne. Csatarendbe szedték soraikat, és a négy jóbarátnak azt kellett látnia, hogy hirtelen támadókból védekezőkké váltak. Egyre jobban összeszűkítették a kört, amiben álltak, és Arimer azt vette észre, hogy már Gimli hátának támaszkodik, aki mellett ott állt Elter falfehér arccal, Legolas pedig épp most ért mellé, felajzott íjjal, és éles késsel. A tünde-lány halkan megszólalt:
- Legolas! Míg elszámolok háromig, készítsd elő az összes nyilad és a késed! Háromra kitörünk. Elternek már jelt adtam, így tudja a dolgát. Gimlivel mit csináljunk?
- Majd én szólok neki.
- Rendben. Tehát egy, kettő, HÁROM!
- Elbereth!-hangzott fel a két tünde hangja, és kilőtték nyilaikat, elővonták késeiket, és kaszabolták az orkokat. Fél órán belül még csak hírvivője sem maradt a büszke északi népnek, hőseink pedig a barlang felé igyekeztek.
- Ez volt aztán a harc!-áradozott Gimli-azoknak a barbároknak megmozdulni sem volt idejük, már hanyatt vágódtak! Arimer! Te ügyes harcos! Te bátor leány! Te áldott kezű tünde!
- Hagyd abba, Gimli-nevetett a halálra dicsért lány-még a végén teljesen elrontasz!
- És az a tehetséges mágus, Elter! Az egyik pillanatban még sehol semmi, a másikban pedig bumm! Az összes avar a fejük tetején! Ó, micsoda csavar volt! Az én drága Legolas barátom se volt semmi! Lőtte a nyilait, vágott a késével, legalább egy tucatot lekaszabolt!
- Nem volt az annyi, barátom-mosolyodott el Legolas-de magadat kihagytad. Pedig a törpök népének nem lehet oka szégyenre miattad. Senki nem forgatja nálad jobban a fejszét!
- Köszönöm, Legolas.
- Szívemből mondtam, hidd el.
A kis társaság beszélgetve és nevetve közelítette meg a barlangot. Arimer gyorsan előrefutott, hogy előkészítse szerény lakhelyüket a vendégek számára, és elállt a lélegzete. Az odú feldúlva, Édipofi sehol, Fangorn úgyszintén.
Köszönöm: Arassea
Harc az erdőben
Ekkor hirtelen csörtetés hangzott az erdő felől.
- Yrch!-kiáltott Arimer.
- Orkok!-mondta Elter és Gimli kórusban.
- Mit tegyünk?-kérdezte Szilszakáll.
Arimer vette kezébe a dolgokat.
- Fangorn és Édipofi! Menjetek a barlanghoz, és rejtőzzetek el! Ha baj van, tudjátok a jelszót! Gimli, te velem jössz, mi megkerüljük őket, és hátulról támadunk! Legolas, te és Elter maradjatok itt, ti lesztek a csali! Ha ez az a csapat, akiket délelőtt figyeltem, akkor kemény harc lesz várható. Majdnem harmincan vannak, jól felfegyverkezve, könnyű ruhában, így jól tudnak mozogni. Mikor látótávolságba kerülnek, akkor ti megtámadjátok őket a fák közül. Erre remélhetőleg megzavarodnak, így nekem és Gimlinek könnyebb lesz hátulról támadni. Mindenki kész? Akkor indulás!
Úgy tettek mindent, ahogy Arimer mondta. Szilszakáll és Édipofi elosontak a barlanghoz, Elter és Legolas elrejtőztek a fák között, Gimli pedig a tünde-lánnyal megkerülte az orkokat. Mikor az orkok megfelelő távolságba értek, Legolas jól irányzott lövést adott le, Elter pedig botja segítségével egy csapat éles szélű levelet uszított rájuk. Ez a váratlan támadás megzavarta őket, így Arimer és Gimli bátran rájuk ronthatott. A tünde-lány elképesztő gyorsasággal lőtte ki nyilait, Gimli pedig a törpök elszántságával forgatta a fejszét. Már nagyjából tucatnyi orkot megöltek, mikor az orkok úgy döntöttek, hogy védekezni kéne. Csatarendbe szedték soraikat, és a négy jóbarátnak azt kellett látnia, hogy hirtelen támadókból védekezőkké váltak. Egyre jobban összeszűkítették a kört, amiben álltak, és Arimer azt vette észre, hogy már Gimli hátának támaszkodik, aki mellett ott állt Elter falfehér arccal, Legolas pedig épp most ért mellé, felajzott íjjal, és éles késsel. A tünde-lány halkan megszólalt:
- Legolas! Míg elszámolok háromig, készítsd elő az összes nyilad és a késed! Háromra kitörünk. Elternek már jelt adtam, így tudja a dolgát. Gimlivel mit csináljunk?
- Majd én szólok neki.
- Rendben. Tehát egy, kettő, HÁROM!
- Elbereth!-hangzott fel a két tünde hangja, és kilőtték nyilaikat, elővonták késeiket, és kaszabolták az orkokat. Fél órán belül még csak hírvivője sem maradt a büszke északi népnek, hőseink pedig a barlang felé igyekeztek.
- Ez volt aztán a harc!-áradozott Gimli-azoknak a barbároknak megmozdulni sem volt idejük, már hanyatt vágódtak! Arimer! Te ügyes harcos! Te bátor leány! Te áldott kezű tünde!
- Hagyd abba, Gimli-nevetett a halálra dicsért lány-még a végén teljesen elrontasz!
- És az a tehetséges mágus, Elter! Az egyik pillanatban még sehol semmi, a másikban pedig bumm! Az összes avar a fejük tetején! Ó, micsoda csavar volt! Az én drága Legolas barátom se volt semmi! Lőtte a nyilait, vágott a késével, legalább egy tucatot lekaszabolt!
- Nem volt az annyi, barátom-mosolyodott el Legolas-de magadat kihagytad. Pedig a törpök népének nem lehet oka szégyenre miattad. Senki nem forgatja nálad jobban a fejszét!
- Köszönöm, Legolas.
- Szívemből mondtam, hidd el.
A kis társaság beszélgetve és nevetve közelítette meg a barlangot. Arimer gyorsan előrefutott, hogy előkészítse szerény lakhelyüket a vendégek számára, és elállt a lélegzete. Az odú feldúlva, Édipofi sehol, Fangorn úgyszintén.
2012. február 28., kedd
Sziasztok, Arassea vagyok. Ez az oldal az egyik Gyűrűk Urás fanfiction-ömhöz készült. A sztorit folytatásokban olvashatjátok. Legolasról, a Bakacsin-erdő hercegéről és barátairól szól.
Mivel elég kezdő író vagyok, jó lenne, ha néha írnátok nekem kritikákat, hadd tanuljak belőlük.
Köszönöm előre is: Arassea
Íme, az első fejezet.
Új barátok
Ketten baktattak a Fangorn erdő sötétjében. Egy hatalmas, faszerű alak, kinek hangja olyan akár a mennydörgés, és egy szinte gyerek méretű lány. Halk hangjukat majdhogynem elnyelte a lombsusogás. Olyan dolgokról beszélgettek, amik talán egy jobb, élhetőbb jövő felé tereli őket. A kislány beszélt először:
- Tudod, Szilszakáll, én már régóta sejtettem, hogy változások lesznek. Azt beszélik a vándorok, hogy Gondorban új királyt koronáztak, és hogy ezentúl jobb és szebb lesz minden. De ebben én nem igazán hiszek. Ha így lenne, akkor már rég nem kéne harcoljunk az orkok, trollok, és más efféle szerzetek ellen. Könnyebb élet? Ugyan már! Nyomor, harc, küzdés az életben maradásért. Ez vár ránk.
- Ne légy ilyen borúsan látó, Édipofi-válaszolt neki Szilszakáll-a király majd segít. Neked, Arimernek, Elternek és mindenkinek. A király nagy úr!
- Ismered talán?
- Igen, nagyon is jól. Eddig Arathorn fia, Aragornnak nevezte aki jól ismerte. Mint például Arimer. Jut is eszembe, ő hol van?
- Őrködik. Vagy orkodik, ahogy mi mondjuk.
- És Elter?
- Tűzifát gyűjt. De tudod mit? Beszélgessünk vidámabb dolgokról inkább!
Így mentek végig a Fangornon.
Legolas és Gimli csendben közelítették meg az erdőt. Mióta elváltak barátaiktól Vasudvardban, nem szólt, nem beszélt egyikőjük sem. Egymás mellett sétáltak, de gondolataik egészen máshol időztek. Legolas elméje épp a Fangorn, vagyis Ent erdő titkait kutatta, miközben élvezte a hűvös szelet, az erdő illatát, az érintetlen természet látványát. Gimli, vele ellentétben borúsan nézte a veszedelmes, kiszámíthatatlan és szemmel láthatóan ősöreg erdőt.
- Nem tetszik ez nekem, Legolas-adott hangot kételyeinek-olyan öreg, hogy hozzá képest még te is csak éretlen kamasz vagy. Pedig te már megértél egypár lombhullást, nem igaz, barátom?
- De igaz-mosolyodott el a tünde-de az is igaz, hogy ebben az erdőben semmi sem gonosz, a fák szívében csak harag van, és düh.
- Nekem akkor se tetszik-mondta Gimli.
- Ugyan már Gimli! Ez az erdő csodálatos, csak gyakorlott szemmel kell nézni. Drága törpöm, a te szemed a hegyekhez van szokva, ezért nem látod benne a szép emlékeket. A legelső facsemete kicsinyke hajtását, az első tavaszt, az érlelő nyarakat, a színpompás őszöket, és végül a lelombozó teleket. De én erdőtünde vagyok, nekem ez olyan csodálatos, mint számodra egy szépen megfaragott kődarab, mint egy hatalmas barlangterem, amiben vésők, csákányok koppannak... Nekem ez olyan, mint a lét, mint a levegő egy fuldoklónak, mint egy korty mézédes nektár az éhezőnek, mint az élet!
Így beszélt Legolas, mialatt az erdő felé meneteltek. Lassanként sikerült feltámasztania Gimli kedvét is, így hát vidáman ballagtak.
Arimer, a tünde-lány halkan egy nyilat tett az íjára. A közelben ólálkodó ork-csapatot figyelte már órák óta. Sokan voltak, talán harmincan is, de ez csöppet sem zavarta a bátor tünde-íjászt. Megfeszítette az íjat, és óvatosan egy tölgyfa árnyékába osont. Az ork őrszem semmit sem vett észre ügyködéséből, talán azért, mert nem volt épp fajtája legéberebbje, de leginkább, mert Arimer halk volt, mint minden tünde, léptének neszét még a legélesebb fülű harcosok sem hallották meg. Fegyverei is leginkább a szabad erdőtündékére hasonlított. Íj, a puzdrájában nyilak, és egy hosszú kés az övén. Halkan, puhán lépkedett, majd egyszer csak húrpendülés hallatszott, és az ork holtan esett össze. Társai rögtön odarohantak, de mire rájöttek, honnan adthatták le a lövést, Arimer már árkon-bokron túl járt. Futott vissza a táborhelyül szolgáló barlangjukhoz, ahol ott találta Eltert, a tehetséges varázslótanoncot.
- Barát vagy ellenség?-kérdezte Elter.
- Barát-felelt Arimer.
- Kinek a barátja?
- A barátok barátja.
Ez volt hármuk titkos jelszava. Ismerte ezt Elter, Édipofi, Arimer, de még Szilszakáll is. Miután elmondta a jelszót, Arimer nekiállt összeszedni kevéske kis edényüket. A főzés általában Édipofi dolga volt, aki (mint azt a nevéből is sejthetjük) hobbit létére kiválóan főzött. Ő azonban már kora hajnalban elment Szilszakállal, ahogy ő mondta megnézni Vasudvardot, a pusztulásból lett csodát. Azóta nem látták, de tudták, ha baj van, Édipofi jelezni fogja. Volt ugyanis a jelszavukon kivül még egy titkos jelük: ha valaki bajban volt, elkezdett vonyítani, akár a farkas, és a többi kettőnek nyomban ott kell hagynia csapot-papot, és rohanni a bajbajutotthoz. Míg a tünde-lány pakolt, Elter csöndesen beszélt, csak úgy magának, vagy a külvilágnak, de mivel jött-ment, Arimer nem igazán hallotta minden szavát.
- ...és akkor majd meglátod!-fejezte be Elter hosszú szónoklatát.
- Igen, Elter, valóban meg szeretném már látni az összegyűjtött tűzifát-mondta neki Arimer.
- Tessék?-riadt fel a varázsló-Ja, a fa. Máris indulok.
Ekkor panaszos vonyítás hasított a levegőbe, valahonnan az erdő déli széléről. Arimer és Elter összenéztek, majd el kezdtek rohanni. Mint mindig, a tünde-lány ért oda hamarabb, és már íját is felajzotta, mire Elter kifáradva és lihegve odaért. Arimer egy szemvillanással felmérte a terepet, és mindent megértett. Édipofi ájultan a földön, mellette Szilszakáll, velük szemben két idegen: egy törp, és egy tünde. A törpnél balta, vele szemben Elter kivont karddal. A tündénél íj, nyilát épp rá szegezi. Arimer is az ismeretlen tünde felé fordította íját. Így álltak, szemtől-szembe, két tünde, egymás szemébe nézve. Elter megszólalt:
- Kik vagytok?
- A nevem Glóin fia Gimli a Magányos-hegységből-válaszolta a törp.
- Békével jötettek?
- A legnagyobb békével, amivel csak teremtmény jöhet. Nem igaz?-nézett társára.
- De igaz-szólalt meg az ismeretlen tünde csengő hangon-az én nevem Zöldlombfi Legolas, a Bakacsin-erdei Thranduilnak, az erdőtündék királyának vagyok a fia.
- Mi bizonyítja békés szándékotokat?-kérdezte Arimer Legolastól.
Még mielőtt Legolas felelhetett volna, Édipofi váratlanul magához tért.
- Hol vagyok?-kérdezte.
- Biztos helyen, aprónép-mondta Szilszakáll-és te is légy nyugodt-fordult Arimer felé-a törp és a tünde békés szándékkal jöttek. A minap talákoztam velük Vasudvardon. Tudod, Aragorn személyes jóbarátai, A Gyűrű-szövetség egykori tagjai.
- Rendben Fangorn, meggyőztél. Csak annyit árulj még el, hogy mi történt Édipofival.
- Ó, hát csak a szokásos. Lepottyant az ágaimról, ahogy szokott.
- Akkor minden renben.
- Nem, egyáltalán nincs minden rendben!-kiáltott Elter-nem tettük fel nekik a kérdést!
Arimer lemondóan sóhajtott, majd bólintott.
- Tehát-köszörülte meg a torkát Elter-barát vagy ellenség?
- Barát-vágta rá Gimli és Legolas kórusban.
- Kinek a barátja?
- A MI barátaink-válaszolt Arimer helyettük, majd kedvesen rájuk mosolygott.
Mivel elég kezdő író vagyok, jó lenne, ha néha írnátok nekem kritikákat, hadd tanuljak belőlük.
Köszönöm előre is: Arassea
Íme, az első fejezet.
Új barátok
Ketten baktattak a Fangorn erdő sötétjében. Egy hatalmas, faszerű alak, kinek hangja olyan akár a mennydörgés, és egy szinte gyerek méretű lány. Halk hangjukat majdhogynem elnyelte a lombsusogás. Olyan dolgokról beszélgettek, amik talán egy jobb, élhetőbb jövő felé tereli őket. A kislány beszélt először:
- Tudod, Szilszakáll, én már régóta sejtettem, hogy változások lesznek. Azt beszélik a vándorok, hogy Gondorban új királyt koronáztak, és hogy ezentúl jobb és szebb lesz minden. De ebben én nem igazán hiszek. Ha így lenne, akkor már rég nem kéne harcoljunk az orkok, trollok, és más efféle szerzetek ellen. Könnyebb élet? Ugyan már! Nyomor, harc, küzdés az életben maradásért. Ez vár ránk.
- Ne légy ilyen borúsan látó, Édipofi-válaszolt neki Szilszakáll-a király majd segít. Neked, Arimernek, Elternek és mindenkinek. A király nagy úr!
- Ismered talán?
- Igen, nagyon is jól. Eddig Arathorn fia, Aragornnak nevezte aki jól ismerte. Mint például Arimer. Jut is eszembe, ő hol van?
- Őrködik. Vagy orkodik, ahogy mi mondjuk.
- És Elter?
- Tűzifát gyűjt. De tudod mit? Beszélgessünk vidámabb dolgokról inkább!
Így mentek végig a Fangornon.
Legolas és Gimli csendben közelítették meg az erdőt. Mióta elváltak barátaiktól Vasudvardban, nem szólt, nem beszélt egyikőjük sem. Egymás mellett sétáltak, de gondolataik egészen máshol időztek. Legolas elméje épp a Fangorn, vagyis Ent erdő titkait kutatta, miközben élvezte a hűvös szelet, az erdő illatát, az érintetlen természet látványát. Gimli, vele ellentétben borúsan nézte a veszedelmes, kiszámíthatatlan és szemmel láthatóan ősöreg erdőt.
- Nem tetszik ez nekem, Legolas-adott hangot kételyeinek-olyan öreg, hogy hozzá képest még te is csak éretlen kamasz vagy. Pedig te már megértél egypár lombhullást, nem igaz, barátom?
- De igaz-mosolyodott el a tünde-de az is igaz, hogy ebben az erdőben semmi sem gonosz, a fák szívében csak harag van, és düh.
- Nekem akkor se tetszik-mondta Gimli.
- Ugyan már Gimli! Ez az erdő csodálatos, csak gyakorlott szemmel kell nézni. Drága törpöm, a te szemed a hegyekhez van szokva, ezért nem látod benne a szép emlékeket. A legelső facsemete kicsinyke hajtását, az első tavaszt, az érlelő nyarakat, a színpompás őszöket, és végül a lelombozó teleket. De én erdőtünde vagyok, nekem ez olyan csodálatos, mint számodra egy szépen megfaragott kődarab, mint egy hatalmas barlangterem, amiben vésők, csákányok koppannak... Nekem ez olyan, mint a lét, mint a levegő egy fuldoklónak, mint egy korty mézédes nektár az éhezőnek, mint az élet!
Így beszélt Legolas, mialatt az erdő felé meneteltek. Lassanként sikerült feltámasztania Gimli kedvét is, így hát vidáman ballagtak.
Arimer, a tünde-lány halkan egy nyilat tett az íjára. A közelben ólálkodó ork-csapatot figyelte már órák óta. Sokan voltak, talán harmincan is, de ez csöppet sem zavarta a bátor tünde-íjászt. Megfeszítette az íjat, és óvatosan egy tölgyfa árnyékába osont. Az ork őrszem semmit sem vett észre ügyködéséből, talán azért, mert nem volt épp fajtája legéberebbje, de leginkább, mert Arimer halk volt, mint minden tünde, léptének neszét még a legélesebb fülű harcosok sem hallották meg. Fegyverei is leginkább a szabad erdőtündékére hasonlított. Íj, a puzdrájában nyilak, és egy hosszú kés az övén. Halkan, puhán lépkedett, majd egyszer csak húrpendülés hallatszott, és az ork holtan esett össze. Társai rögtön odarohantak, de mire rájöttek, honnan adthatták le a lövést, Arimer már árkon-bokron túl járt. Futott vissza a táborhelyül szolgáló barlangjukhoz, ahol ott találta Eltert, a tehetséges varázslótanoncot.
- Barát vagy ellenség?-kérdezte Elter.
- Barát-felelt Arimer.
- Kinek a barátja?
- A barátok barátja.
Ez volt hármuk titkos jelszava. Ismerte ezt Elter, Édipofi, Arimer, de még Szilszakáll is. Miután elmondta a jelszót, Arimer nekiállt összeszedni kevéske kis edényüket. A főzés általában Édipofi dolga volt, aki (mint azt a nevéből is sejthetjük) hobbit létére kiválóan főzött. Ő azonban már kora hajnalban elment Szilszakállal, ahogy ő mondta megnézni Vasudvardot, a pusztulásból lett csodát. Azóta nem látták, de tudták, ha baj van, Édipofi jelezni fogja. Volt ugyanis a jelszavukon kivül még egy titkos jelük: ha valaki bajban volt, elkezdett vonyítani, akár a farkas, és a többi kettőnek nyomban ott kell hagynia csapot-papot, és rohanni a bajbajutotthoz. Míg a tünde-lány pakolt, Elter csöndesen beszélt, csak úgy magának, vagy a külvilágnak, de mivel jött-ment, Arimer nem igazán hallotta minden szavát.
- ...és akkor majd meglátod!-fejezte be Elter hosszú szónoklatát.
- Igen, Elter, valóban meg szeretném már látni az összegyűjtött tűzifát-mondta neki Arimer.
- Tessék?-riadt fel a varázsló-Ja, a fa. Máris indulok.
Ekkor panaszos vonyítás hasított a levegőbe, valahonnan az erdő déli széléről. Arimer és Elter összenéztek, majd el kezdtek rohanni. Mint mindig, a tünde-lány ért oda hamarabb, és már íját is felajzotta, mire Elter kifáradva és lihegve odaért. Arimer egy szemvillanással felmérte a terepet, és mindent megértett. Édipofi ájultan a földön, mellette Szilszakáll, velük szemben két idegen: egy törp, és egy tünde. A törpnél balta, vele szemben Elter kivont karddal. A tündénél íj, nyilát épp rá szegezi. Arimer is az ismeretlen tünde felé fordította íját. Így álltak, szemtől-szembe, két tünde, egymás szemébe nézve. Elter megszólalt:
- Kik vagytok?
- A nevem Glóin fia Gimli a Magányos-hegységből-válaszolta a törp.
- Békével jötettek?
- A legnagyobb békével, amivel csak teremtmény jöhet. Nem igaz?-nézett társára.
- De igaz-szólalt meg az ismeretlen tünde csengő hangon-az én nevem Zöldlombfi Legolas, a Bakacsin-erdei Thranduilnak, az erdőtündék királyának vagyok a fia.
- Mi bizonyítja békés szándékotokat?-kérdezte Arimer Legolastól.
Még mielőtt Legolas felelhetett volna, Édipofi váratlanul magához tért.
- Hol vagyok?-kérdezte.
- Biztos helyen, aprónép-mondta Szilszakáll-és te is légy nyugodt-fordult Arimer felé-a törp és a tünde békés szándékkal jöttek. A minap talákoztam velük Vasudvardon. Tudod, Aragorn személyes jóbarátai, A Gyűrű-szövetség egykori tagjai.
- Rendben Fangorn, meggyőztél. Csak annyit árulj még el, hogy mi történt Édipofival.
- Ó, hát csak a szokásos. Lepottyant az ágaimról, ahogy szokott.
- Akkor minden renben.
- Nem, egyáltalán nincs minden rendben!-kiáltott Elter-nem tettük fel nekik a kérdést!
Arimer lemondóan sóhajtott, majd bólintott.
- Tehát-köszörülte meg a torkát Elter-barát vagy ellenség?
- Barát-vágta rá Gimli és Legolas kórusban.
- Kinek a barátja?
- A MI barátaink-válaszolt Arimer helyettük, majd kedvesen rájuk mosolygott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)